Kicsiny 1999 óta készített installációi sajátos, a nemzetközi művészeti életben is jegyzett művek - nem véletlen, hogy 2005-ben ő képviselte Magyarországot a Velencei Biennálén.
Arccal a földre boruló, végtagjaik helyén vasmacskát növesztett, világító bányászfejlámpát viselő matrózok; nehézbúvár-sisakos, papi reverendába bújt, a fizikai munkavégzés különböző fázisába dermedt alakok; közös sílécükön ellenkező irányba mozduló, vívósisakos, kezükben egy keresztre emlékeztető navigációs-asztrológiai eszközt markoló papok; fejük helyén láncokkal körbetekert méhkassal, kezükben bőröndökkel álldogáló, horgonyokat cipelő, mozdulatlan utazók; áldozati kelyhekből kortyoló, pizsamában térdeplő, búvársisakot viselő figurák. A kiállítótermekben felbukkanó embernagyságú, különös lények befogadóra gyakorolt hatása megrázó és lehengerlő ("szó bennszakad, hang fennakad") - főként, ha először találkozik e művekkel. Kicsiny Balázs életművét vizsgálva azonban feltűnő, hogy a művész előszeretettel használja fel újra meg újra saját vizuális toposzait, illetve lépteti fel különböző kontextusban vándormotívumait. Ezek az elemek nem hasonlítanak az individuális mitológiák zárt keretében értelmezhető, mindig ugyanazt a sematikus vázat feltöltő, állandó szereplőire - a Kicsiny installációiban és képtípusaiban (tudatosan vagy öntudatlanul) elrejtett jelentésimpulzusok olyan erősek, hogy szinte szétrobbantják önnön primer kereteiket. A művész hol szürreális, hol hétköznapi tárgyakat felvonultató jelenetei minden esetben előhívják az archaikus-szakrális olvasat lehetőségét. Gyakran tűnnek fel a négy őselemhez rendelhető foglalkozások képviselői (lángoló házban szundikáló tűzoltók, levegőben repülő pilóták, vízbe süllyedt matrózok, meztelen testű bányászlányok) és mitikus képtípusok megelevenedett alakjai (a Bolygó Hollandi, a Tékozló Fiú vagy a jeruzsálemi cipésszel azonosított bolygó zsidó) - miközben a szimbolikus olvasatot, a talányos történetmorzsákat körbefonja a humor és az irónia. Például azon a vázlatrajzon, melyen balkonon álldogáló méhkas-fejű méhészek piros repülőgép-irányító tárcsákkal hadonásznak, hogy hazatereljék kirajzott állatkáikat.
A három részre tagolt kiállítás elsősorban az idő problematikáját járja körbe filozofikus-gunyoros módon, azonban néhány mű, s maga a kiállítóterem kontextusa - amely nem válik el a mindennapos rutinban zsibongó, a munkatársak minden rezdülését láttató, üveges-nyitott banki környezettől - erőteljesen sugall egy olyan, ismert szólásból eredő olvasatot, amely az idő és a pénz azonosításán alapul. Az órásmester története címen összefoglalt, kis képekből összeálló sorozatban látható olyan festmény, melyen tűzoltók péklapátra helyezett bankjegykötegeket dobálnak a kandalló égő tüzébe, de olyan is, ahol a fejükre kötözött cipőt viselő férfiak egy hatalmas, pénzekből megrakott tűznél melegszenek. A jelenetekhez érzékelhetően vagy áttételesen kapcsolódik az óra is - láthatjuk a kandalló felett, illetve az ahasvérusi cipők Kicsiny Suszterinas című videomunkájára utalnak, melyben egy mezítlábas, kezén cipőt viselő inas kúszik egy hatalmas óra számlapján az óra járásával (az idővel) szemben 12 suszterszéken ülő, özvegyi fátyolt viselő nő előtt. A rajzok további, az idővel kapcsolatos, szimbolikus víziókat idéznek fel, kezdve az órásmester tányérján éktelenkedő, felfalásra felkínált órától a könyörtelen idő jelképének tekintett Kronosz római megfelelőjéig, Szaturnuszig - aki/amely itt mint bolygó látható, gyűrűjén szántó-vető emberekkel. A képek nem kívánnak megfelelni bármiféle esztétikai elvárásnak, vázlatok, ötletesszenciák "csupán" enigmatikus jelenetekről, abszurd helyzetekről, talányos történetekről - továbbá kiindulópontok a kiállítás középpontjában elhelyezett, emberek nélküli installációhoz.
Egy fekete-fehér kockás, kör alakban kivágott linóleum szélén 12 asztal, mindegyiken egy szürke lavór, egy sárga szivacs, egy pár zöld gumikesztyű, egy csöpögtető és két fekete óra, a falon pár versszak Arany Ágnes asszony című balladájából. ("Oh! Irgalom atyja, ne hagyj el.") A kiállítást megnyitó performansz során 12 nő állt a mosogatók mögé, s a megállás nélkül elmosott, majd lecsöpögtetett órákat az óra járásának megfelelően átadták a következőnek - az óra körbejárt.
Míg az installáció nyári, pannonhalmi kiállításán inkább a bűn és a megtisztulás olvasata került előtérbe, most játékosan felcsillan az idő- (azaz pénz)mosás lehetséges interpretációja is. És természetesen megjelenik az a hiábavaló igyekezet, hogy megtörjük az emberi mértékre szabott lineráris időt, hogy legyűrjük az önmagukba körkörösen visszatérő, végtelenül és kiúttalanul ismétlődő perceket, órákat, napokat. Akarat és tett itt mit sem ér, mi is, akárcsak a végtelenített videofilm három fekete ruhás, temetőben szorgoskodó alakja, legfeljebb örökös fáradozást, értelmetlen lapátolást szegezhetünk szembe a múló idővel. Amíg a mi óránk is örökre megáll.
Raiffeisen Galéria, Budapest, Akadémia u. 6., nyitva október 14-ig
