Zene

Az All Tomorrow's Parties eleinte afféle high-end alternatív rockfesztiválnak indult egy angol üdülőtelepről az ezredforduló környékén, neves kurátorokkal, a nagyüzemi fesztiválokénál intimebb légkörrel és sátrak helyett rendes szállással, de azt még ők sem gondolták volna, hogy egyszer egy olyan különleges helyszínre is eljutnak, mint az idén: Izlandra, egy elhagyott NATO-bázis szerelőcsarnokába.

Az idei Hegyalja Fesztivál felhozatalában és az időpontokat nézve is rendhagyóra sikeredett, hisz míg a szervezőknek a szerdai napra a Slayert, a csütörtökire pedig a Downt, vagyis két, mindenféle túlzás nélkül legendásnak nevezhető, stílusteremtő amerikai zenekart sikerült lekötniük, addig a fesztiválokon is mindig erősebbnek számító péntekre és szombatra nem tudtak hozzájuk méltó headlinert találni.

"Mit mondhatnánk A tolvaj szarka nyitányáról? Kinek a lelkében nem él ez az oly festői szimfónia? A dobnak mint fő hangszernek a bevezetése olyan valóságosságot ad neki - ha szabad így kifejeznem magamat -, aminőhöz hasonló élménnyel egyetlen más zenében nem találkoztam; szinte lehetetlen nem figyelni rá. De éppígy lehetetlen volna érzékeltetnem a milánói földszinti közönség elragadtatását és őrjöngését is e remekmű föltűnésekor.

Míg a Jesus and Mary Chain (egy másik nagyon fontos glasgow-i rockegyüttes a 80-as évek közepéről-végéről) tagjai alighanem még a sarki ABC-be is napszemüvegben, valamint vastag hajlakk- és gitárfelhőbe burkolva vonultak be parizerért, addig a Pastels a maga aszexuális, eszképista és rendíthetetlenül amatőrös gitárpopzenéjével, édesen nosztalgikus és imádnivalóan együgyű dalaival vált a C86-os generáció talán legfőbb programadójává, illetve az egyik legmeghatározóbb hivatkozási pontjává minden tornából felmentett, rosszul öltözött, gitáron játszó örökkamasz gyógyegérnek.

A Barnett ikrek (a multiinstrumentalista-zeneszerző-énekes Jack és a dobos-divatmodell George - éppen csak helyhiány miatt maradtak ki a zenész ikrekről szóló online összeállításunkból), s a mellettük kitartó Thomas Hein basszer 2006 óta működteti a londoni kollektívát. Most azt kell mondanunk, harmadszor is képesek voltak arra a bravúrra, hogy felülmúlják a publikum (provokatív nyilatkozataiktól is fűtött) várakozásait.

Művészi megújulás vagy hatalmas blöff? Megfejtjük a Fekete Jézus, a saját mérhetetlen egójába belecsavarodott Kanye West fura új lemezét.

A Londonban élő zenész-zeneszerzőt kérdeztük abból az alkalomból, hogy a nyáron több ízben fellép az Ördögkatlanban, a Szigeten és a Zsidó Nyári Fesztiválon is. Aztán Romániában dolgozik tovább – visszatér a gyökereihez.

Péntek reggel egy kaliforniai kórházban meghalt John, vagyis JJ Cale, amerikai dalszerző és gitáros. A honlapján található közlemény szerint a szíve vitte el. Van húsz legjobb dala. Vagy negyven. Vagy hatvan. Nagy művész volt, és szeretetre méltó jelenség. Az utolsó előtti lemeze (The Road to Escondido) megjelenésekor írtunk pályájáról.

8 bites hangok elszórtan, a jövőt előlegező digitális témák állandóan, helyenként váratlanul belibbenő, sötét tónusú, melankolikus motívumok, és rengeteg, a 90-es évek jungle-jétől a holnap poszttrapjéig terjedő elektronikus zenei irányzat.

Kezdjük rögtön a Crowded House-zal!

"Az amerikaiak nagy dolgokat várnak tőlem, mindenekelőtt azt, hogy én mutassam meg nekik az Ígéret földjére vezető utat, s aztán nagy, önálló művészetük birodalmát. Röviden, én teremtsem meg a nemzeti zenéjüket!"

A mai metal olyan, mint Mefityisztó sokseggű állatai a South Parkban. Minden műfaj keveredik minden másikkal, csak éppen a zsánerorgia sokszor életképtelen hibrideket fial. A punkos hardcore-ral koszolt, néhol progosra gondolt mocsári sludge azonban nem ilyen.

Hogyan kerül össze Geszti Péter Nyirő Józseffel, Budai Gyulával, a dinnyekartellel és a rovásírással? A 8 válaszból minden kiderül!