A kákán is csomót keresők most persze jöhetnek azzal, hogy Mark Knopflernek az égvilágon semmi köze a régi formájában rég halott formációhoz (bár gitár a Dire Straitsben is volt!), és ez olyan érv, amely előtt mi is fejet hajtunk, de nem is ez a lényeg: hanem az, hogy miként lehet kedvenc slágereinkhez élőben hozzájutni, ha történetesen kedvenc slágereink előadói jóval azelőtt szögre akasztották a gitárt-egyebeket és nemet mondtak a további közös munkára (felbomlottak, mint Limahl - gyerekszáj a nyolcvanas évekből), hogy szülői felügyelet nélkül átkelhettünk volna a zebrán. Ilyenkor nem tehet mást az ember, mint hogy kivárja, hogy a szeretett együttes szíve, agya és motorja szólókarrierbe kezdjen, s immár szólóban adott koncertjein elérjen az "és ezt most a régi rajongóknak" blokkig. A Crowded House esetében (igen, a példánk merőben önkényes) erre akkor került sor, amikor Neil Finn a manhattani Irving Plaza csilláros báltermében belecsapott a Don't Dream It's Overbe; ugyanez a pillanat Mark Knopflernél akkor jött el, amikor most szombaton megbízhatóan unalmas (vö. kifogástalan színvonalú) szólókoncertjén eljátszotta a Telegraph Roadot.
És hogy knopflerezzünk is egy kicsit: MK a Romeo and Juliet és a Telegraph Road között is színvonalas programban részesítette a vártnál jóval nagyobb számban megjelent híveit. Egyébként meg nem ígért mást, mint szólóénje legjavát, és a Postcards from Paraguay meg a Privateering semmivel sem rosszabb számok, mint bármelyik a Dire Straits fénykorának középmezőnyéből. A férfiasan tökéletes, a külsőségeket az utókorra hagyó, azokkal mit sem törődő dalestet olykor Mark Knopfler (64) és hű kísérője, a gitárvirtuóz Richard Bennett (62) felszabadult, fiatalos szóváltása is színesítette, mely valahogy így hangzott: Mark: Richie, baby (...) good luck! Mire Richie baby bólintott, és játszani kezdett. Virtuózan.
Papp László Sportaréna, június 22.
