Lemez

Vidám révület

Brian Jonestown Massacre: Aufheben

  • N.V.G.
  • 2012. június 15.

Zene

Huszonkét éves története során a San Franciscó-i zenekar majd' egy tucatnyi, olykor dupla lemeznyi hosszúságú, s nemritkán kiugró nívójú soralbumot tett le az asztalra - ám szerény hírüket a nagyvilágban mégsem annyira a dalaik szavatolták, mint inkább a banda körüli balhék és botrányok. Meg például Ondi Timoner dokumentumfilmje, a Dig!, amely tárgyszerűen rögzítette, ahogy az öntörvényű rocksztárok minden visszataszító tulajdonságát eminensen képviselő zenekarvezető, Anton Newcombe konok munkával zúzza ízzé-porrá a tehetsége alapján borítékolható siker minden reményét. Ez a váltig egomán, hisztérikus szörnyeteg, aki a komolyabb lemezszerződés kapujában rendre ököllel ugrott neki valamelyik zenekartársának, vagy mondjuk a színpadról rúgta fejbe egyik rajongóját, nem csupán a nagy ábrándok szétporlasztásáért tehető felelőssé, de a termetes diszkográfia megannyi izgalomdús tételét is neki köszönhetjük. A legkivált a hatvanas évekből merítkező Newcombe termékeny dalszerzői pályáján egyként sikerrel reciklálta a Dylan-féle country-blues, a Byrds-féle psycho-pop vagy éppen (és különösen!) ugye a Rolling Stones örökségét - s akkor sem nyúlt feltétlenül mellé, ha a cipőbámuló drone, a kraut-rock vagy épp a diszkó elemeit használta föl.


 

Igaz, a kilencvenes évek nagy szériája már rég a múlté, és a rendre megújuló felállásban összehozott utóbbi lemezek a legnagyobb jóindulattal is csupán elegyes színvonalúnak nevezhetők. A szedált letargiát sugárzó, szétesett My Bloody Underground és a több helyütt a Primal Screamre kacsintó, némileg izmosabb Who Killed Sgt. Pepper? amolyan kísérletező, útkereső lemezként lett elkönyvelve, és sokban hozzájuk sorolható a legújabb korong is. De ez a Berlinben rögzített és elődeihez hasonlóan kevéssé dalcentrikus lemez már új formájában mutatja a nyughatatlan Newcombe-ot. Keleties fúvósok, ábrándos, éteri vokálok és szépséges harmóniák dominálják a minden korábbinál ragyogóbb hangzást, és az elődökkel szemben az alapérzület kifejezetten szívmelengető. Mintha az örökké dühös hippi lenyugodott volna, és a hosszú vadulás után csendes, vidám révületben, mosolyogva játszaná ugyanazt a témát. Hosszú, repetitív, folkos kompozíciók rezzenetlen középtempóban hömpölyögnek egymás után, hol egy szitár, hol egy torzított trombita vagy egy finn vendégénekesnő hangjával ízesítve - s bár számottevő váltások és csúcspontok híján idővel is csupán kevéssé gazdagodnak, a dúsan rétegzett hangkép és a masszív alapok jobbára szavatolják a hipnotikus hatást. Kellemesen kába, szinte üdvözült a hangulat - alig hinni, hogy mindezt egy goromba önpusztító vezeti elő.

A, 2012


Figyelmébe ajánljuk

Hajléktalanság – akár két lépésben

Betegség, baleset, alkohol- és drogproblémák, megromlott házasság, bedőlt vállalkozás, uzsorakölcsön, élősködő hozzátartozók – néhány ok, amik könnyen pénztelenséghez vezethetnek, ahonnan pedig sok esetben már csak egy lépés az utcára kerülni. Minderről a Vöröskereszt hajléktalanokat gondozó miskolci intézményének lakói meséltek. 

Nagyon balos polgármestert választhat New York, ez pedig az egész Demokrata Pártot átalakíthatja

Zohran Mamdani magát demokratikus szocialistának vallva verte meg simán a demokrata pártelit által támogatott ellenfelét az előválasztáson. Bár New York egész más, mint az Egyesült Államok többi része, az identitáskeresésben lévő demokratáknak minta is lehet a 33 éves muszlim politikus, akiben Donald Trump már most megtalálta az új főellenségét.

Gombaszezon

François Ozon új filmjében Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t. Kritika.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.