„Olyan jelenség volt, mint a Halászbástya, aki hosszabb időt töltött Pesten, bizonyára megnézte, vagy legalább hallott róla. A folyton szivarozó, alacsony, kövér, vörös képű festőről, aki kávéházakban mappából árulta a képeit, mint egy utazó ügynök” – mondja Molnos Péter, a Scheiber – Festészet a jazz ritmusában című monográfia szerzője, a Kieselbach Galériában november 21-ig látható kiállítás kurátora.
Scheibernek a kávéház volt a műterme, a galériája és a lakhelye. Nem is csoda, hiszen aki járt a Kertész utca 22. alatti – ma is álló – parányi lakásában, ahol két testvérével lakott együtt a festő, megdöbbentően nyomorúságos körülményekről számolt be. Szobájában nem volt más, csak egy szék és egy vaságy. Ha a művészek szegénységéről esett szó a két világháború között – és ez gyakran előfordult, hiszen majd’ minden ecset- és tollforgató nélkülözött – Derkovits és Scheiber nevét említették elsőként. Molnos szerint kevés olyan festő volt a korban, aki pusztán műveiből megélt. A felső középosztály körében nagyobb népszerűségnek örvendtek a Gresham-kör festői, de nekik is sok esetben csak a jó házasság jelentette az anyagi biztonságot. Vagy – mint Aba-Nováknak, aki még nálánál is szegényebb nőt, egykori modelljét vette feleségül – az állami és egyházi megbízások jelentették a megélhetést.
Scheiber egyikből sem kért: soha nem nősült meg, azt mondta magáról, hogy „nem volt kalandom sem nővel, sem férfival”. Rikító színekkel festett táncosnőivel pedig mégsem kopogtathatott be oltárképeket festeni vagy iskolákat dekorálni. Ezért aztán ráállt a tömegtermelésre.
„Mivé lett a kapitalizmusban”
Saját bevallása szerint 10 ezer képet festett élete során. A kiváló rajzkészségű, gyors kezű Scheiber a harmincas években ontotta magából a színes, dekoratív, plakátszerű rajzokat. Az egyetlen még élő Scheiber-modell, Antal Lajos – akiről kétévesen rajzolt portrét a művész – arról a családi történetről számolt be Molnosnak, hogy amikor munka közben az amúgy balkezes Scheiber megérezte a konyhából kiszivárgó ebéd illatát, hirtelen a jobb kezébe is krétát vett, hogy egyszerre két kézzel rajzolva gyorsabban végezzen a munkával.
Legendás szegénységéhez az is hozzájárulhatott a monográfia szerzője szerint, hogy saját maga szorította le az árait. Tersánszky Józsi Jenőt idézi a kötet: „Ha valaki vett tőle képet, másnap vagy néhány nap múlva megjelent nála, és ugyanazért az árért újabb két festményt kínált.” A féktelen túltermelés, nagy és vak tékozlás miatt nem alakulhatott ki tisztességes ára. „Művét rostélyosban és virslikben mérte” – emlékezett festő kollégája, Vörös Géza.
Nem csupán előnytelen és cseppet sem „festős” fizimiskája gátolta az önmenedzselésben. Miután apja a bécsi Práterbe került címfestőnek, ő Bécsben született 1873-ban, és ott gyerekeskedett, így soha nem tanult meg tökéletesen sem magyarul, sem németül. Scheiberül beszélt – ahogy egyik kortársa írta –, a két nyelv fura zagyvalékán. Írni alig tudott, fennmaradt leveleit szinte mind más kéz írta, vagy testvérének, vagy a pincérnek diktálta őket – mondja Molnos. Hiába élt a kávéházban, csak egyetlen igazi művészbarátja volt, Kádár Béla, de vele is folyton marták egymást. Kortársai kellemetlen, zsémbes, sértődős, magányos emberként írják le. Nem tartozott művészi csoporthoz soha. Talán csak a KUT-hoz, de velük is összeveszett, mert rossz helyre akasztották ki a képeit az egyik kiállításon. Pedig szeretett volna kötődni. Mérhetetlen méltánytalanságnak érezte, hogy a háború után formálódó Európai Iskola – amelyhez valóban semmi köze nem volt esztétikailag – nem fogadta tagjai közé. Össze is veszett az ezen dolgozó önzetlen barátaival, Mezei Árpáddal és Pán Imrével, akik nemcsak gyűjtői voltak, de a Színházi Élet szerkesztőiként a kor népszerű bulvárlapjának is állandó szereplőjévé tették. Még halálos ágyán is visszautasítás érte, szintén Tersánszky emlékezett rá, hogy felkereste a Képzőművészeti Szövetség egyik munkatársa, hogy közölje vele, nem vették fel tagjaik sorába. Hiába próbálkozott egy-egy Sztálin- és Rákosi-portréval, hogy bizonyítsa, öregemberként is érti az idők szavát. „Scheiber tipikus példája, hogy mivé lett a kapitalizmusban egy művész” – ezekkel a szavakkal búcsúzott tőle a Magyar Nemzet 1950-ben.
Amíg például Rippl-Rónainak a tömegtermelés mellett is sikerült fenntartania a minőséget, Scheibernek nem volt ilyen szerencséje. Ezért is néz a szakma máig gyanakvóan a művészre. Molnos Péter elmeséli, hogy amikor a monográfiába kezdett, sokan lesajnálóan mosolyogtak rajta. Holott szerinte a valóban rendkívül egyenetlen életműből is ki lehet és kell válogatni azt a többtucatnyi művet, amely elsőrendű festővé avatja Scheibert. Véleménye szerint különösen az 1920 körüli expresszív olajképek és a Berlinben készült dekoratív, futurisztikus kompozíciók érdemelnek kiemelt figyelmet. Számos magyar festőhöz hasonlóan az életműnek csak egy nagyon kis szeletét ismerjük. Ha elfogadjuk a tízezres mennyiséget, akkor kevesebb mint az ötödét, 1,5-2 ezer képet ismerünk, ezek egy részét csak korabeli reprodukciókból. Ráadásul a berlini és római sikerei idején festett művekről szinte semmit sem tudunk. A római kiállítás teljes anyagát megvásárolták, de Berlinben is mindent eladott éveken keresztül. Legalább száz képről lehet szó, az életmű legcombosabb részéről – mondja Molnos. Ezek a képek a kor helyi és amerikai gyűjteményeibe kerülhettek, s miután Scheiber neve ismeretlen lett egy idő után, elkallódtak, vagy lappangnak.
Marinetti és Mussolini
A nemzetközi avantgárd egyik legjelentősebb propagandistája, a lap- és könyvkiadót fenntartó, a berlini Sturm folyóiratot és galériát vezető Herwarth Walden hívta az első világháború után Berlinbe kiállítani. Nyolc éven át minden évben tárlatot rendezett Scheibernek, aki nemcsak kész művekkel érkezett, hanem kint is dolgozott. Ekkor született a Villamoson, a Berlini körhinta vagy a Japán nappali tűzijáték a berlini Luna parkban. Berlin után Róma. A virágkorán jócskán túl lévő, de még mindig Európa egyik legismertebb megmondó emberének számító Marinetti szerint „Scheiber korunk egyik legnagyobb festője”. Az olasz futurista festővel, Mussolini akadémiájának tagjával 1933-ban, budapesti útján ismerkedett meg. Olyan nagy hatást tett rá a magyar festő, hogy meghívta Rómába kiállítani. Scheiber a zsidó hitközségtől kért segélyt, hogy elutazhasson. „Dicsőséget fog hozni úgy a magyarság, mint a zsidóság számára” – írta Stern Samu hitközségi elnöknek. Így aztán a hitközség támogatásának köszönhetően, a magyarság és a zsidóság dicsőségére megfesthette többek között a Duce portréját. Persze Marinetti elfelejtette az ígéretet, de amikor Scheiber megérkezett, két termet kiüríttetett a Nemzeti Futurista Kiállításon. A kiállítás hatalmas siker volt, többször meghosszabbították a nyitva tartását, a király is megtekintette. Marinetti nyolc képet megvásárolt az állandó galéria számára.
Azonban a külföldi sikerek – még New Yorkba is eljutottak a képei – sem az itthoni eladásokban, sem a kritikai visszhangban nem kamatoztak. Világsikerem volt, de ma este sem volt kaja – mondogatta Vörös Géza szerint a festő. A recepciót máig Kállai Ernő mondatai határozzák meg, aki megdicsérte riporteri gyorsaságát, plakátrajzolói ügyességét, és sajnálkozott, hogy ennél mélyebbre nem jutott. Bár megjegyzi, hogy annál, amit idehaza kap, azért jóval többet érdemelne. Lyka Károly a szőnyegcsomozást ajánlja a festőnek, Ybl Ervin, a Budapesti Hírlap kritikusa szerint munkái nem többek, mint ügyes rejtvények. Elek Artúr még messzebb megy, bravúrjait dicséri és megjegyzi, „milyen kár, hogy mindez mégsem művészet”. A Nyugat a tépelődés nélküli felszínességről és hahotázó szenzációk iránti fogékonyságáról beszél, a Pesti Hírlap találóan és persze némi lenézéssel a dzsesszhez hasonlítja művészetét – mert azért az nem komoly muzsika. A vurstliban gyerekeskedő és kávéházban élő Scheiber témáit is gyakran a revük, a dzsesszbandák, a fekete táncosnők és egzotikus énekesek világából vette.
130 forint
Nem csoda, hogy a szocializmus sem becsülte sokra Scheibert. A Nemzeti Galériában 1964-ben rendezett életmű-kiállítás sem okozott áttörést, sem a művészettörténészek, sem a soványka gyűjtői réteg körében. A család tulajdonában lévő képek a tárlat bezárása után eladóvá váltak – de senkinek sem kellettek. Végül a Bizományi Áruház Vállalat a hagyatékból megvett 35 pasztellt, mindösszesen 4500 forintért. Tehát darabonként 130 forintért, és még a szállítás is az eladót terhelte – derül ki Molnos könyvéből. Bármilyen hihetetlen, a BÁV nem csinált bomba üzletet, ugyanis amikor az örökös újabb képeket ajánlott fel az akkor egyetlen műkereskedő cégnek, azzal utasították vissza, hogy az előzőket sem tudták eladni. Igaz, nem is nagyon igyekeztek. A hetvenes évek közepéig még a falra sem került Scheiber-kép, csak a földszinti „lapozóba” tettek ki időről időre néhány darabot, pár száz forintért. Aukcióra pedig – egy kivételtől eltekintve – csak 1972-től kerültek képei. A kalapács ritkán koppant, a Sportaréna című remekmű nem talált vevőre, a Szivarozó önarckép mindössze 3500 forintért ment el, amikor Herman Lipót Erdei tisztásáért 8500 forintot fizettek.
Különös, hogy a hetvenes-nyolcvanas években is inkább külföldön volt keletje Scheibernek. Ami első hallásra meglepő. Kövesdy Pál, az Amerikába szakadt műkereskedő egy idő után felhagyott a csendéletek és erdőrészletek árusításával, és apró galériát nyitott 1972-ben New Yorkban. Hazalátogatva látta, hogy Bortnyik Sándor, Kádár Béla, Schönberger Armand és Scheiber képeit fillérekért lehet megvásárolni. Szerződést kötött az akkor mindenható Artexszel, akik segítettek neki felkutatni az idehaza nem sokra tartott műveket. Kövesdy azokat a gyűjtőket, sőt múzeumokat célozta meg, akik nem tudtak a tízes-húszas évek expresszionista, futurista sztárjaiból vásárolni, és kollekciójuk lyukait a jó minőségű másodvonallal, szemtelenül olcsón ki akarták pótolni. Becslések szerint több ezer Scheiber-kép ment ki így, külföldi műkereskedők munkája révén az országból. Molnos és a kötetet kiadó műkereskedő, a festő gyűjtője, Kieselbach Tamás is abban reménykedik, hogy az angolul is megjelenő könyv hozzájárul, hogy ezeknek a lappangó képeknek egy része végre előkerül, és hazatér.
| „Szinte robban” – Művészettörténészek Scheiberről „Scheiber Hugó a magyar művészet kutatásában a 20. században teljesen a margóra szorult – mondja a Narancsnak Passuth Krisztina, az MTA Művészettörténeti Bizottságának tagja. Még ha a legutolsó években vásárolták is, becsülni csak nagyon kevesen becsülték meg. Sehogy sem illett bele ugyanis a magyar festészet hagyományosan kialakított körképébe. Számos műve szinte elfedte az igazi jó magot, művészetének lényegét, amely most szinte robban a Kieselbach kiállításán, ahol sok ezer művéből csak mintegy 100 legerősebb alkotása látható, korai frontábrázolásoktól a lendületes városképekig, fájdalmas és ironikus önarcképekig.” Zwickl András, a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) főmuzeológusa, a korszak alapos ismerője nagy izgalommal és kíváncsisággal várja, hogy a kötet és a kiállítás végre rendet tegyen a hatalmas és egyenetlensége miatt is nehezen áttekinthető életműben. Zwickl elsősorban Scheiber tízes évek közepén keletkezett munkáit ismerte, amiket nagyon egyéni hangúnak talál. Keserü Katalin művészettörténész, az ELTE Művészettörténeti Tanszékének professor emeritusa, az MMA tagja szerint is itt az ideje az életmű újraértelmezésének. György Péter, az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének igazgatója nincs erről meggyőződve, szerinte épp a helyén van Scheiber megítélése. Bár még nem látta a tárlatot, nem vár tőle revelatív felfedezéseket. Hozzáteszi: a maga részéről óvatosan kezeli a műkereskedelem felől érkező kánonmegújítási kísérleteket. |
