Kirándult a könnyebb műfaj felé Sting kísérőzenekarában, és játszott szólóban C. P. E. Bachot, illetve szimfonikus zenekari kísérettel klasszikusokat: Villa-Lobost, Glazunovot.
A Bartók hangversenyteremben igencsak ritka az ennyire telt ház, szinte meglepő mértékű volt az érdeklődés. Nem csupán Marsalis játékában lelhette örömét a közönség, hanem a többi zenész, így például a zongorista Joey Calderazzóéban is, aki az első daraboknál az este hősének tűnt, pedig az elején a kelleténél mintha halkabb lett volna a játéka. Előadásmódja és a szerzeményei is a dzsessz és a kortárs klasszikus zene határvonalán egyensúlyoztak. Sőt eleve meglepő volt a hagyományos dzsessznek ez a friss, korszerű, intellektualitása ellenére is érzelemgazdag megközelítése. Kellő szólólehetőséghez jutott a bőgős, Eric Revis és Evan Sherman dobos is, ami játékstílusuk egyéni, hűvös, szándékosan kissé kemény, ugyanakkor töredezett jegyeihez kínált megfigyelési lehetőséget. Egyúttal annak a tanulmányozásához is, hogy milyen gyakran és aggályosan próbálta Marsalis két szóló között instruálni az amúgy kitűnő ifjú ütőst.
Amúgy volt abban valami feszültség is, ahogy a kvintett hűvös fényben, mintegy önmagába zárva helyezkedett el a színpad közepén – mondhatni, távolról szólított fel az annál eltökéltebb közeledésre, befogadásra.
A saját szerzemények mellett eljátszottak egy-két őssztenderdet (pl. Cheek to Cheek, It Don’t Mean a Thing), és ezek is pillanatokon belül új, friss megvilágításba kerültek a szólókban. De az igazi élményt a koncert tökéletes szépsége, intim mélysége okozta.
Müpa, november 4.
