Koncert

Branford Marsalis Quartet

  • - kyt -
  • 2014. december 14.

Zene

A Branford Marsalis Quartet a világ legjobb dzsesszformációinak a listáján szokott szerepelni, és budapesti fellépésük teljes mértékben meggyőzött az értékelés helyénvalóságáról. Valamiért trombitás öccse, Wynton lett ismertebb, pedig a szaxofonos Branford Marsalis játéka is lenyűgöző, használja a hangszernek akár a szoprán, akár a tenor változatát.

Kirándult a könnyebb műfaj felé Sting kísérő­zenekarában, és játszott szólóban C. P. E. Bachot, illetve szimfonikus zenekari kísérettel klasszikusokat: Villa-Lobost, Glazunovot.

A Bartók hangversenyteremben igencsak ritka az ennyire telt ház, szinte meglepő mértékű volt az érdeklődés. Nem csupán Marsalis játékában lelhette örömét a közönség, hanem a többi zenész, így például a zongorista Joey Calderazzóéban is, aki az első daraboknál az este hősének tűnt, pedig az elején a kelleténél mintha halkabb lett volna a játéka. Előadásmódja és a szerzeményei is a dzsessz és a kortárs klasszikus zene határvonalán egyensúlyoztak. Sőt eleve meglepő volt a hagyományos dzsessznek ez a friss, korszerű, intellektualitása ellenére is érzelemgazdag megközelítése. Kellő szólólehetőséghez jutott a bőgős, Eric Revis és Evan Sherman dobos is, ami játékstílusuk egyéni, hűvös, szándékosan kissé kemény, ugyanakkor töredezett jegyeihez kínált megfigye­lési lehetőséget. Egy­úttal annak a tanulmányozásához is, hogy milyen gyakran és aggályosan próbálta Marsalis két szóló között instruálni az amúgy kitűnő ifjú ütőst.

Amúgy volt abban valami feszültség is, ahogy a kvintett hűvös fényben, mintegy önmagába zárva helyezkedett el a színpad közepén – mondhatni, távolról szólított fel az annál eltökéltebb közeledésre, befogadásra.

A saját szerzemények mellett eljátszottak egy-két őssztenderdet (pl. Cheek to Cheek, It Don’t Mean a Thing), és ezek is pillanatokon belül új, friss megvilágításba kerültek a szólókban. De az igazi élményt a koncert tökéletes szépsége, intim mélysége okozta.

Müpa, november 4.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.