Ezeket a külön világokat illik elkülöníteni, most meg jön valaki, aki azt mondja, a sanzon is van olyan komoly, mint a műzenei dal, illetve a műzenei dal is tud olyan könnyed lenni, mint a sanzon. És bizonyít, mert a szerzők itt valóban keverednek egymással: Ferré után Erik Satie, Françis Poulenc után Manuel Rosenthal, de hallunk kompozíciót Reynaldo Hahn vagy Francine Cockenpot műhelyéből is. Nagyon vegyes lista, a hangzó végeredmény azonban meglepően egységes. Miért? Mert jelen van egységesítő hatással, amit ugyan nehéz szavakba önteni, de él és hat: a francia szellem. Mi ez? A lemez tanúságtétele szerint olyan életszemlélet, amely minden helyzetben tud elegáns lenni, kedveli a kis drámákat, az élet apró dolgainak költészetét, van benne légiesség, és persze frivol, erotikus. Ez ott van a komolyzenészek dalaiban és Ferré sanzonjaiban, amelyeket közös nevezőre hoz egy kivételes tehetségű előadó-személyiség, William Christie felfedezettje, aki a régi zenétől Alban Bergig mindent énekel. A lemez hangszerelése a vegyes műfajhoz illőn színes: az énekhangot nemcsak zongora kíséri, de hallunk tangóharmonikát (a francia sanzon nélkülözhetetlen hangszerét), csellót, hegedűt, sőt bizonyos dalok kíséretében ütőhangszerek is megszólalnak.
Deutsche Grammophon
