A Szigeten adott buli túlságosan is nélkülözte a slágereket, Szegeden pedig éppen hiányzott a szintis Roger O’Donnell, ami miatt rengeteg számot át kellett hangszerelniük a többieknek úgy, hogy a szintetizátor mindig is elég fontos eleme volt a Cure hangzásának. A koncertalbum felvételekor már visszatért O’Donnell, akkor viszont épp nem volt szólógitáros, és hiába nagyszerű (ugyanakkor méltatlanul alábecsült) gitáros Robert Smith, azért nagyon hiányzott a másik hathúros.
Azóta szerencsére ez a probléma is megoldódott, ráadásul nem is akárkivel: a nagypapás kinézete miatt a Cure imázsából kissé kilógó, viszont David Bowie mellett is megfordult Reeves Gabrels remek választás, ahogy azt a mostani koncerten is hallhatjuk. Az igazi döbbenetet azonban (Smith továbbra is kiváló énekhangja és gitározása mellett) a ritmusszekció okozza – a zenekarban bő húsz éve doboló Jason Cooper most is halálprecíz, mint mindig, a show-t viszont a rockabilly-frizurás basszusgitáros, Simon Gallup viszi el, aki folyamatosan felszántja a színpadot, és statikus kollégái mellett olyan benyomást kelt, mintha egy párhuzamos univerzumban zajló koncerten venne részt.
Ennek a turnénak nincs semmilyen apropója: a Cure nyolc éve nem adott ki lemezt (már az újrakiadások is abbamaradtak): ilyenkor lehet igazi karrierösszegzést tartani. A koncert első szakaszában a tavaly harmincéves The Head On The Door viszi a prímet – a fél albumot előadják. Két dolgot fontos még megjegyezni: egyrészt a Cure soha nem játssza le ugyanazt a koncertet, így simán előfordulhat, hogy két egymást követő fellépésen csupán 20 százalékos az egyezés, vagyis – másrészt – a budapesti közönség igencsak szerencsésnek mondhatja magát, ugyanis igazi best of műsort nyomnak Smithék. A koncert első felében inkább a slágerek dominálnak, plusz kapunk egy egész jó új dalt, a Step Into The Lightot, és ezután jönnek az olyan masszívabb darabok, mint a From The Edge Of The Deep Green Sea, a Want vagy a One Hundred Years.
Az első ráadásblokk egy négytételes Seventeen Seconds-miniszett, a másodikban az albumon meg nem jelent dalok dominálnak, köztük a Holló soundtrackjéről a Burn. Az utolsóban pedig visszatérnek a slágerek, a hibátlanul játszó zenekar pedig végleg mindenkit rabul ejt – kivéve egy mellettem ülő nőt, aki már a koncert közepétől fogva az igazak álmát alussza. Egyszer majd el kell számolnia a lelkiismeretével, és amikor megkérdezik tőle, hogy „te tényleg ott voltál azon a legendás
Cure-koncerten?”, akkor majd válaszolhatja rá, hogy „igen, de átaludtam”.
Papp László Budapest Sportaréna, október 27.
