A világsztár hegedûs, Ilja Gringolts fellépése élénk vitát váltott ki a szünetben, egyesek a makulátlan hírében álló technikáját kérdõjelezték meg, mások felfogását, mely túlzottan lírikusnak bizonyult. Magam elragadtatottan hallgattam az ifjú orosz varázslatát. Talán azért is, mert Strauss hamis cirkusza után egészen üdítõen hatott Prokofjev Elsõ hegedûversenyének nyitótémája, ez a melankolikus-borongós, nagy ívû dallam. Gringolts mennyei hangon, a Kocsis által fenomenálisan vezetett zenekarral tökéletesen együtt lélegezve dolgozott, a hegedû szólója a fuvolák-hárfák gyöngyházfényében az eufónia diadalát hozta a kódában. A hetyke scherzo tételben nem sikerült minden tökéletesre, a harmadikra meg mintha elfáradt volna, de az új teremben fellépõ nagy hegedûsök (Midori, Kavakos) után én Gringoltsnak nyújtanám a pálmát.
Szünet után Kocsis nagy kísérletet tett, hogy Brahms 2. szimfóniáját megtisztítsa a sárnehéz rezignációtól. Ám a zenekar nem tudta követni, az elsõ tételt ritkán hallani ilyen darabos elõdásban (így az expozíció egyébként méltánylandó megismétlése inkább kínt okozott), a két gyors zárótételben meg a túlhajszolt tempó végezte ki (majdnem) a hangászkart. Mindennek ellenére érdekes kísérletet hallottunk.
- csont -
Nemzeti Hangversenyterem, május 26.
****
HENRIK IBSEN: HEDDA GABLER Nagy kihívás; ha jól emlékszem, legutóbb a Katona nem volt vele túlzottan sikeres. Ha ragasz-kodom az eufemizmushoz, ezúttal az Artéria nevû színházi társaság múlta alul amazt, az R.S.9. Stúdió-színházban. Kúnos László fordítását alaposan átdolgozta Baráthy György rendezõ és Jeli Viktória dramaturg - arra ugyan nem sikerült rájönnöm, hogy koncepcionálisan miért volt erre szükség, de hogy becsúsztak eléggé szörnyû mondatok, azt hallottam.
Szemán Viktória díszletének - és a játéktérnek is - egy hatalmas ülõalkalmatosság, egy fehér szõrmével bevont pamlag a középponti darabja. Baráthy és csapata maga mögött tudhat már néhány jó produkciót, ezért aztán végképp érthetetlen, miért álltak neki a Nora után a Heddának is, ha egyszer - úgy tûnik - semmi különöset nem akartak mondani általa.
S különösen sokat mondanak - momentán egyre sem emlékszem, csak arra, hogy fenemód didaktikusan rágták a szánkba, ha egy-egy mondatnak jelentés és súly volt tulajdonítva. A szereplõk egymás sarkát taposták a színpadi dilettantizmus kínálta széles versenypályán, és csak a célfotó dönthetne közöttük, ha készült volna. Tárnok Marianna a pipogya férj pótanyjának, Juliane Tesmannak a szerepében, és Murzsa Renáta Berte szolgálóként még kedvesen amatõr, de a Heddát játszó, kevés eszközzel és még kevesebb színpadi hitellel bíró Murzsa Kata már idegesítõen civil; a férjét, Jörgent legalább karikatúrának játssza Sáfár Kovács Zsolt, ami tökéletesen elhibázott ugyan, de legalább valami. A keveset szereplõ legfontosabb alakot, Ejlert Lövborgot világfájdalmas kamaszként látjuk viszont Szalkó Dániel alakításában; Elvstedné szerepében Tabi Orsolya és Brack szerepében Tûzkõ Sándor kelt némi ibseniánus illúziót.
Sok kivagyi ötlet, sok nyakatekertség, álságos modernség takarja a darabot és a rendezõ gondolatát, ha volt neki.
- ki -
Artéria, R.S.9., május 22.
*
RUBICON, 2005/4-5. Oly sokszor dicsértük már agyba-fõbe e hasábokon a történelmi havilap egy-egy darabját, hogy épp ideje volna már rosszat írni róla. De nem most: A náci örökség címû tematikus duplaszám újfent remekre sikeredett. "Hogyan határozza meg magát a múlthoz való viszonyán keresztül az a nemzet, amely a saját hagyományaival soha többé nem azonosulhat az emberiség egyik legszörnyûbb korszakának felidézése nélkül?" - fogalmazza meg az alapkérdést a nyitótanulmányban Romsics Gergely (jelen kiadvány szerkesztõje), hogy aztán világos gondolatvezetésû (ámbár nemegyszer nehézkes nyelvezetû) elemzésben vegye végig a (nyugat)német "emlékezetstratégiákat". A mind a témaválasztásaiban, mind a dolgozatok megközelítési módjában változatos kötetbõl nehéz volna kiragadni a "legjobb" tanulmányokat: jómagam a német történelem egyik kulcsfogalmáról - Volk -, a Hitlerjugendról, illetve a náci diszkriminációról írt darabokra voltam a leginkább kíváncsi. (A szerzõk sorrendben: Angela Gröber, Vitári Zsolt, Bruhács Kinga). De jól megfér a többi között a maga rendszerén belül ugyancsak színvonalas analízis, a hamisítatlan újbalos fogalom- és érvkészletet használó Klaus Fritzsche munkája is (A fasizmus). S bár a lapot nyilván ezúttal sem vezette olcsó analógiagyártó szándék, a Harmadik Birodalom propagandagépezetérõl olvasván senki ne csodálkozzon, ha déja vu kerítené hatalmába (Németh István: A goebbelsi kísérlet). Forgassák a Rubicont! Garantáltan okosabbak, de nyugtalanabbak is lesznek.
B. I.
****
A Tények május 26-i adásában mondta Bárdos András: "Nem hagy nyugodni egy képsor. Körül-belül húsz perccel ezelõtt mutattuk ezt az erdélyi fiatalembert, aki feketén vállal munkát Magyarországon. Azt hiszem, sikerült eléggé meg-aláznunk, de higgyék el, nem ez volt a szándékunk." Bárdosé ezek szerint nem.
A riporteré sem, gondolom. "Hatvanhárom bejelentés, illetve munkavállalási engedély nélkül dolgozó munkást találtak BudaörsönÉ" - narrálta. "Így tárolják a raklapokat egy olyan építkezésen, ahol a munkások fele engedély nélkül dolgozik" - és raklapokat láttunk egymáson. A nézõnek a mondatban rejlõ összefüggés feltárására nulla esélye volt. Ilyet az nem tartalmazott.
Aztán egy mikrobusznál terpeszbe állított, felemelt kezû munkásokat mutattak, motozták õket. Megtudtuk, hogy a 12 külföldit, akinek még tartózkodási engedélye sincs, elõállítják. Egy copfos férfit vezettek a buszhoz. Piros munkásnadrágot és fekete inget viselt. "Hogy kerül ide?" - így a nyakkendõs riporter. "Itt dolgoztam" - hangzott a meglepõ válasz. A férfi lépett volna, be a buszba, de egy fekete kesztyûs kéz megragadta, hogy a képben maradjon: "Hátrébb, uram!" És jött a következõ kérdés: "Honnan jött?" - a riporter közelebb nyomta a mikrofont a beszorított emberhez. "Erdélybõl." Mire a riporter se szó, se beszéd, elfordult (tán nem vette észre, hogy egy emberrel "beszélt"), és a kamerába mondta megint, hogy ezeket a munkásokat kiutasítják.
De mit keres a tévé a határõrök és a munkaügyi ellenõrök közös razziáján? És miért a 3000 forintos napszámért dolgozó, az ellenõrök elõl mûanyag hordóba és üveggyapotba menekülõ munkásokat szolgáltatják ki a kamerának, miért nem azt, aki alkalmazza õket? Mert még visszaszól, vagy hívja az ügyvédjét, aztán kár-térítést követel? Egy erdélyi melós - mit számít! Majd a Bárdos kivágja - magát. De miért nem nézi meg elõre a mûsort, amit vezet? Persze egy kezemen megszámolhatnám, hányan mentegetõztek volna a szakmából, amiért megaláztak egy embert.
S. Takács András
TV 2
Öt szégyencsillag
ROSSINI: A SEVILLAI BORBÉLY 18. századi miliõ, 19. századi zene, 20. századi elõadás egy 21. századi nézõnek. Ez Jean-Pierre Ponnelle 1972-es operafilmje. Ponnelle saját tervezésû jelmezeiben s díszletei között, Salzburgban rögzítette celluloidra a zeneirodalom talán legtöbbet játszott vígoperáját. A zenekart és a nagyon fiatal karmestert, Claudio Abbadót bemutató nyitánytól eltekintve kísérletet sem tesz arra, hogy színpadi elõadásnak láttassa a filmet, miközben minden egyes gesztus ennek ellenkezõjérõl árul-kodik. Úgy ülünk tehát a nézõtéren, mintha a mi nézõpontunk változna percrõl percre. Ponnelle elõadásában így aztán a mindenkori nézõ kerül fókuszba. Neki énekelnek, neki játszanak, nemegyszer gátlástalanul a kamerába nézve az énekesek. S nem is akárkik. Mindenekelõtt Teresa Berganza könnyed hangú Rosináját csodálhatjuk meg, vagy Enzo Dara - a jó ízlés határain éppen csak belül mozgó, de - vokálisan tökéletes Bartolo doktorán derülhetünk. Almaviva grófként Luigi Alva remekel, míg a címszerepet Hermann Prey hozza; némileg Zorróra emlékeztetve kuszálja a cselekmény szálait. A film egyetlen, de nem jelentéktelen hibája - eltekintve a hangrögzítési anomáliáktól, a jelenetenként ugró, változó hangszínektõl, hangerõtõl -, hogy nehéz komolyan venni. Komédiásokat látunk ugyanis, komédiát ját-szani. S ettõl rögtön kívül kerülünk az eseményeken. Ezen nem segít a többnyire second plánban tartott, s ettõl még inkább tévéjátékfílinget sugárzó operatõri munka sem.
- té. pé -
Deutsche Grammophon
****
CSAJKOVSZKIJ: A HATTYÚK TAVA A magyarországi orosz évad nyitóelõadásaként a Kreml Balettet láthattuk. Volt minden, ami az ilyen eseményhez kell: nagykövet, miniszter, államtitkár és egyetemi tanár. A helyzet kissé groteszk: az orosz csapat ugyanis mintha annak az elvárásnak kívánna megfelelni, amit az orosz balett hõskoráról gondolunk. Az utolsó Romanovok éppilyen elõadásra ültek be. A hatytyúk tava minden orosz balettek legoroszabbika, sõt minden balettek balettje. Az orosz-magyar szervezõknek nyilván hihetetlen agymunkába került megtalálni ezt a kezdõ eseményt.
Voila, ez az, amit a hivatalos mûvészet a hivatalos (kultúr)politikának kínál. Csak semmi rendbontás, csak semmi helytelenkedés. Az 1990-ben alakult Kreml Balett atyja, Andrej Petrov semmit sem bíz a véletlenre, hiszen az 1997-es alkotás az "eredeti" XIX. század végi Petipa/Ivanov-féle verzió rekonstrukciója. Minden elõítéletünket beteljesíti: stilizáció a maximumon, pazar jelmezek, balettcipõben és tütüben született táncosok.
A nagy ívû gesztusok, a teátralitás hamisan óriási jelenléte a modern darabokhoz szokott nézõ szemét mélabúval árnyékolja be. Itt még olyan õszinte minden, olyan egyértelmû: a pas de deux az pas de deux, a mese mese, a test pedig arra való, hogy minél légnemûbb legyen. Az Odette és Odília szerepét egyszerre alakító balerina csodálatos. Technikai tudása mellett színpadi jelenléte és kedves mosolya valóban a legnagyobbak közé emeli. Bár a honlapon Jeanne Bogoroditskaja szerepel, itt mégis Kristina Kretova alakította Odette/Odíliát. Reméljük, sugárzó aurája és harminckét ronde de jambe fotté-ja még látható lesz itthon.
Egy konzervatív kulturális évad nyitóelõadásának tehát kiválóan bevált a Kreml Balett. Azt hozza, amit a köznép "magas mûvészet" fedõnév alatt ért. Bár a többi, állítólagosan negyvenkét eseményrõl egyelõre nemigen kapni informá-ciót, talán nem lesz ennyire fehérgalléros a program.
- mama -
**** a táncosoknak
* a szervezõknek
VERDI: REQUIEM - népszerû mû, és a szerzõrõl elnevezett szimfonikus zenekar és szimfonikus énekkar elõadása nem is ártott neki, de az is világos volt, hogy ez a csodálatos muzsika nemcsak zeneileg és stilárisan, hanem szakmailag is igen komplikált képzõdmény. Nehéz eldönteni, hogy mit hallottunk. Egy jó képességû oratóriumegyüttes szezon végi gyengélkedését vagy egy közepes felkészültségû gárda heroikus kísérletét önnön árnyékának átugrására? Az utóbbira hajlok. Ebben az esetben Riccardo Chailly karmesteri tevékenysége igen imponáló. Feltételezem, hogy a világ élvonalába tartozó dirigens pályája során több fantasztikus Requiem-elõadást élt át a karmesteri pulpituson. Már-már hipnotikus, de rendkívül pontos és célszerû vezénylésének mozdulataiban ezúttal nemcsak technikája érvényesült, de beleláttam a korábbi elõadások emlékének lázas kutatását és az egy-kori élmények utáni szenvedélyes kapkodást is. Ha valóban közepes együttes elõtt állt, akkor a nagyobb pillanatok az õ akaratából és elszánásából születtek meg. A mûben visszatérõ dies irae-tombolás és jajveszékelés így is csak az utolsó nekifutásra állt össze elfogadhatóan. Várakozás elõzte meg az énekes szólisták fellépését, majd csalódottan távoztunk. A basszus Ferruccio Furlanetto volt, nagy számát, a Confutatis áriáját "gálásan" énekelte, mintha kizárólag erre szerzõdtették volna. Az est további részében feszülten figyelte a karmestert, és igyekezett különbözõ trükkökkel palástolni bizonytalanságát. A fiatal tenorista, Massimo Giordano Pompejiben született, produkcióját sajna nem lehet a Vezúv kitöréséhez hasonlítani. Maria José Montiel (mezzo) ha kicsit feljebb tornázza a hangját, akkor még Carmenbõl Lulu is válhat belõle. Ehhez a szerepkörhöz, lássuk be, nem illenek a Lacrymosa könnyei. Luba Orgonasova (szoprán) végig a Libera me áriájára tartogatta erejét. Rossz formában érkezhetett, mert spórolása szinte eredménytelen volt.
Molnár Szabolcs
Nemzeti Hangversenyterem, május 24.
***
Tangó és tulipán Kinek mi jut eszébe Velencérõl. Ernst Lubitschnak például, akirõl nemcsak utcát neveztek el, de a vígjátékkészítés egyik klasszikus iskoláját is (The Lubitsch Touch), a helyi szemétszállító, aki az éjszakai holdvilágnál az O, sole miót dalolássza, miközben kecsesen sikló gondolájában a város szemetével furikázik. Noha lubitschi magasságokba ezúttal sem emelkedünk (nota bene, ez még a mester leghíresebb tanítványának, Billy Wildernek sem mindig sikerült), azért van mit kedvelni ebben a Velencében, melyben romantikus komédiánk bordó macskanadrágos hõsnõje a turistabuszról lemaradván új életet szándékozik kezdeni. Egy rövid Szent Márk téri kiruccanástól eltekintve ez a Velence elsõsorban egy feltûnõen ütött-kopott bérleményre korlátozódik, melynek kaurismäkisan szûkszavú és látványosan életunt fõbérlõje éppen azon fáradozik, hogy szép csendben felkösse magát. Öngyilkosságról persze szó sem lehet: jól is néznénk ki a szomorú vizslatekintettel bolondozó Bruno Ganz nélkül, aki mintha egyenesen kedvenc kávéházi anekdotánkból lépett volna elõ fehér pincérköpenyében. ' Napraforgó Fernando, az összetört szívû izlandi éttermes, aki az életébe és vendégszobájába tévedt asszonyka jóvoltából hivatott visszanyerni életkedvét. Ganz figurájának nemcsak a neve, de gyomorbajos kinézete és komikusan körülményes szóhasználata is látványos túlzás. Az a fajta bohócmutatvány, mely kétségtelenül szórakoztató, de a beígért, finomabb anyagból készült vígjáték helyett a botcsinálta magándetektív, a holisztikus masszõrként praktizáló szomszédasszony és az alsógatyában szentségelõ férj karikatúravilága felé viszi filmünket.
- köves -
A Best Classics bemutatója
***
