De elég az okoskodásból, lássuk, miért is volt ott kicsiny kontingensünk az Aerodrome rockfesztivál első napján, ha már ott volt. Koncerteket nézni, mi másért, hiszen a negyveneurós napijegy, az egykori K. u. K. repülőtér helyén kialakított sivár és lehangoló helyszín, a fejmagasságig felverődő por és az egy négyzetméterre jutó részeg osztrák fiatalok sűrűsége nem éppen vonzó hívószavak. Ráadásul a tavalyihoz képest feleakkora alapterületű fesztivál grundján a koncerteken kívül amúgy sem lehetett mással foglalkozni, így a közönség aktivitása a zene ilyen-olyan mértékű élvezetére és a mértéktelen sörivásra szorít-kozott. Szóval, a nagyszínpadon a sort (meg a sört, de tényleg) fél nyolckor, még vakító napsütésben a kilencvenes évek elején alakult norvég Turbonegro nyitotta, az együttes, amelyik leginkább "trash metalt" játszik, és amelyik álsátánista, álhomokos kiállásával, a glamet, a punkot, a szőrös tökű rockot és a klasszikus metált ötvöző bulizenéjével joggal kultstátusba került az utóbbi években. Sajna, a frenetikusnak mondott produkciójukat itt kiherélte a nappali világosság és a jelmezeik hiánya, no meg a sótlan osztrákok passzivitása. Így magukat is alig tudták izgalmi állapotba hozni, még az I Got Erection című himnuszuk is ernyedtre sikerült. A Turbonegro ennek ellenére levett minket a lábunkról: igazi direktbunkó, agyatlan szórakozás, egy kisebb színpadon, kicsit több nyitottsággal és humorérzékkel, főidőben remekül működött volna.
A programelosztás másik baklövése is egy skandináv zenekart érintett, mégpedig a fél tizenegytől játszó The Hivest, aminek viszont simán a nagyszínpadon lett volna a helye, s nem abban a pecsányi hangárban, ahol az "alternatív" zenekarok vol-tak műsoron. A svédeknél a fehér öltöny-fekete ing egyenruha sem hibádzott, és a közönség is maximálisan vevő volt rájuk. Nem is lehetett volna másként, a Stoogest a korai Stonesszal egyszerre megidéző Hives egészen egyszerűen ellenállhatatlan, az énekes-frontpáva Howlin' Pelle Almqvist az egyik legnagyobb dumagép, aki bárkit a zenekara hatása alá von - micsoda szerencse, hogy ők jönnek a Szigetre!
A Kaptárokat megelőzően a nagyszínpadon az amerikai Incubus játszott: tökéletes hangszeres tudás ide, kristálytiszta élő megszólalás oda, azért az meglepő, hogy nagyobb sikere volt ennek az emós, fúziós nu-metalnak, mint a Turbonegro "őszinte", kemény, mocskos rockjának - talán a sötétség és az egyre kapatosabb hangulat miatt, ki tudja? Ugyanakkor azon már nem csodálkoztam, hogy a Duran Duran Hungry Like A Wolfjának üdítő feldolgozására kb. csak mi mozdultunk be (generációs szakadék, sótlanság estébé). Tulajdonképpen nem lehet rosszat mondani az Incubusra, esetleg annyit, hogy a dj-jük csak belerondított az egyébként feszes és kidolgozott, bár mérsékelten magával ragadó zenéjükbe.
A kidolgozottság nem volt jellemző a nap fő attrakciójára, a Prodigyre sem. A brit "hard dance" formáció - nagyjából az egyetlen az elektronikus színtérről, amelyiknek nem kell tartania a rockerek lincselésétől - lemezen igen aprólékos, fifikás zenéjét élőben a vezér Liam Howlett a hatáskeltő elemekre redukálta, lásd: hangrobbanást előidéző basszusok, földbe döngölő dobgroove-ok, baljós, éles szirénahangok a kiállásokban, na meg az impozáns fenevad külsejű (fekete szoknyaruhában, fehérre lakozott körmökkel és a szeme vonalán fehér vuducsíkkal vadító) MC Maxim közönséghergelése, amihez extraként járul egy tök felesleges élő dobos, egy sokszor alibiző gitáros és a punkosra fazonírozott Keith, akinek a szerepe a Firestarter kivételével az idiótán mozgó és gesztikuláló, komikus táncos-animátorra korlátozódott. Jelzésértékű, hogy a 91-94 közötti (legjobb) korszakot "megtagadva", illetve onnan csak az Out of Space-t előrángatva, kizárólag a két utolsó lemezük (az áttörést hozó The Fat of the Land és a visszatérő nagy bukta Always Outnumbered, Never Outgunned) anyagából áll a programjuk, amely ugyan a rakkenroll állatot nem csalja elő az emberből, de egy kiadós adrenalinfröccsel felér.
Aerodrome Rock Festival, Wiener Neustadt, Ausztria, május 26.
