Ez történt a stoner rockkal is, amit a Kyuss indított útjára a Palm Desert-i sivatagban, így az egykori tagoknak azzal kell foglalkozniuk, hogy újat mutassanak a gombamód elszaporodó, fuzzosra izzasztott gitárhangzással kábító stoner bandák dzsungelében. A mainstreamebb vizekre evező Josh Homme-nak ez sokáig flottul ment a QOTSA-ben, ám a szétszéledt banda háromnegyede - John Garcia énekes, Brant Bjork dobos és Nick Oliveri basszus- gitáros - projektekben aprózta el az erejét. 2010-ben álltak csak össze múltba révedni, de Homme bíróságon kérvényezte, hogy régi spanjai ne használhassák a Kyuss Lives! nevet, ami alatt 2011-ben és 2012-ben is évkoncertje-gyanús nosztalgiabulit füstöltek Pesten.
A pereskedés hetei alatt felvett, beszédes című Peace azonban nem roggyan meg a Kyuss öröksége alatt: Garciáék bő ívben ejtettek az elvárásokra, s minden keservüket és frusztrációjukat örömjammelésbe forgatták - nem megugorva, hanem pimaszul kikerülve azt a bizonyos lécet. Kyusstól Sabbathig, stonertól bluesig feszülő hatásaik az anyabanda zenéjétől diszkréten elkanyarodó anyagot szültek, ami kellően fülbe ülős, trippelős tételekben csúcsosodik ki, mint a széltépte, megsavazott Barcelonian vagy a Garcia pincemélyből felkúszó, túlkompresszált énekével repítő Dargona Dragona. A Peace a Kyuss-klasszikusoknál szellősebb, bluesközelibb munka, amiben a belga Bruno Fevery szétreszelt, napon perzselt riffjei mellett Bjork szikár ritmusozása és Garcia szokottnál magasabban kóválygó éneke húzza a dalokat. A lemez akkor működik igazán, ha lazára veszi a figurát, így a blues-rockos Adara vagy a Green Machine roncsolt riffjét újrahasznosító Planets 1&2 hallatán kristályosodik csak ki: a Peace nem is az ötödik Kyuss-, hanem az első, útpróbálgató Vista Chino-lemeznek igazán tökéletes.
Napalm Records, 2013
