Ki fogja énekelni Brabanti Elzát? – legyünk a kegyetlenségig őszinték: a Lohengrin előadásaival kapcsolatban rendszerint nem ez a legeslegelső kérdés, amely felmerül a Wagner-rajongók agyában. Pedig szép szerep, nagy szerep, s lám, ha egy Anna Netrebko veszi fel a repertoárjára, még valóságos bulvárszenzáció is. Még akkor is, ha az orosz díva tavalyi debütálása Elzaként egy olyan drezdai előadásban történt, ahol maga Christian Thielemann vezényelt, és ahol Lohengrin szólamában sem kisebb tenor, mint Piotr Beczała hallatta – ugyancsak első alkalommal – a hangját. Netrebko bölcs merészséggel alakított karrierjének ezen az állomásán is diadalt aratott: Elzája nem idegesítően szende balek, hanem sugárzóan tiszta ember, aki végzetesen kilóg a férfi-, tekintély- és erőszakelvű wagneri középkorból, szopránja pedig tán még a színpadi jelenléténél is intenzívebb. Hattyús lovagja, Beczała hozza a Lohengrin-hang kívánatos ezüstjét, s mint jelenség is vonzó, épp csak személyiségkiterjedése kisebb két számmal Netrebkóénál. Az eredeti képlet így picit billen, de amit kapunk, az bőven a legtöbb, amit egy mai Lohengrin-előadás adhat. Thielemann és Staatskapelléje („a német haza legbecsesebb és legtökéletesebb hangszere” – mondotta Wagner) a hibátlanság szintjén indul, aztán onnan is bőven emelkedik egyre feljebb. A historizáló jelmezek gusztusos kavalkádját egészen a vilmosi korig elhozó – eredetileg még ’83-as, tehát javában NDK-s – rendezés közepén pedig ott van még egy „nagy nő”. Evelyn Herlitzius Ortrudja félelmetes manipulátor, aki szavával és ágyékával már egyaránt rég leigázta Tomasz Konieczny sérülékenyen is formátumos Telramundját. Herlitzius minden pillanatában nyugtalanító, akár legutóbb Thielemann Elektra-lemezének címszerepében. Felerészt neki köszönhető, hogy ezúttal a második felvonás Elza–Ortrud-kettőse válik az előadás legsűrűbb szakaszává.
Deutsche Grammophon, 2 DVD
