A minőségi hiphop fokmérője az, hogy mennyire lehet bólogatni rá, és ehhez persze gyomorszaggató basszusok kellenek - a Philadelphiából indult The Roots ebben szerencsére soha nem szenvedett hiányt. Érdemes amúgy megnézni a lemezeik értékelését a Metacriticen: mindegyik kiváló kritikákat kapott, még a John Legenddel közös kollaboráció is, és a nimbuszt az sem törte le, hogy Jimmy Fallon show-műsorában házizenekarrá váltak - ahol egy politikusnő bevonulása közben önhatalmúlag a Lyin' Ass Bitch című Fishbone-dal taktusaiba fogtak bele. Lemezen ?uestlove-ék mindig is a hiphop közelében maradtak, de aki erre a koncertre a hiphopért jött, csalódottan távozhatott, mert a rappelős Roots helyett igazából a funkos "Fishbone-verziót" kapta.
Az elején azért még volt miben reménykedni, főleg, hogy Black Thought és kollektívája a nemrég elhunyt MCA tiszteletére egy korai Beastie Boys-számba csapott bele, és még ezután is három-négy dal erejéig inkább érezte magát az ember hiphopbuliban, mint rockkoncerten. A fordulópont két újabb feldolgozás, a Sweet Child O' Mine és a Muddy Waters-féle Mannish Boy volt, melyek hallatán kiderült, hogy Kirk "nem a híres színész" Douglas gitározása sokkal inkább Joe Satrianiéhoz van közelebb, mint mondjuk Kurt Cobainéhez, de hát persze ezt eddig is tudhattuk. Innentől a buli nem volt más, mint egy összefüggő funkegyveleg; a zenészek megállás nélkül rockoltak a szinte dugig telt sátorban, és sok más itt tartott koncerttel ellentétben ők jól is szóltak, egyedül a hatalmas tuba szorításában vergődő Damon Brysont nem lehetett nagyon hallani. A Rootsnál nagyobb sátorbulit ezen a fesztiválon egyedül az Arénát döbbenetes módon roskadásig töltő Crystal Fighters adott, a végkövetkeztetés pedig csak annyi lehet, hogy aki a hiphopért rajong, hallgassa továbbra is a lemezeket, a funkrock partiarcok meg maradjanak a koncerteknél.
A38 Színpad, augusztus 9.
