A virginiai Blacksburgből származó Jack Tatum úgyszólván egyszemélyes zenekarának, a Wild Nothingnak már 2010-es első albuma, a Gemini is zajos kritikai sikert aratott – pedig az még vérbeli lo-fi-, majdhogynem hálószobapop-album volt. Az idei nagylemez, a Nocturne elkészítésekor a művész azonban már gondosan ügyelt arra, hogy minden pontosan úgy szólaljon meg, ahogyan elképzelte. S mindez persze csak méltó és önmagában is értékelendő keret – Tatum ugyanis módfelett tehetséges, érzékeny és a maga nemében termékeny dalszerző (s hozzá szenzitív előadó, bár a koncerteken állítólag erősen félszegnek tűnik).
Ha valakinek kétségei támadtak volna aziránt, hogy lehet-e még komponálni már-már klasszikus, örökzöld státusra pályázó gitárpop-dalokat, forduljon bizalommal a Nocturne "nótacsokrához". Már az albumnyitó, vendégvonósokkal felvett Shadow is elkápráztatja a befogadót: ilyen tiszta, sallangmentesen elegáns, gazdag textúrájú popzenét ritkán hallani. A Wild Nothing néha határozottan britmániás, csilingelő gitárokkal körített álompopja magabiztos természetességgel (s némi iróniát sem mellőzve) épül egy gazdag, sok évtizedes zenei tradícióra. Elég meghallgatni a Paradise-t, az album centrális darabját: funkylüktetéstől harsány shoegaze-motívumokig itt van minden, mégsem holmi rutinos stílgyak ez, hanem logikus és ötletes körítés egy amúgy is igen erős szerzemény mellé. Az ilyen csilingelő, minden ízében szép lemezek is kellenek ahhoz, hogy ne vesszen ki belőlünk a harmónia iránti naiv vágy, s maradjon kedvünk az álmodozáshoz.
Captured Tracks/Bella Union, 2012
