Lemez

World music: belgákat

Zene

még nem hallottunk ilyen erős nyugat-afrikai fúzióban, de az semmi a román cigányzenét játszó New York-i japánokhoz képest. Komolyan (és máris) mondom.

 


 

Zita Swoon Group: Wait For Me Az antwerpeni Stef Kamil Carlens, miután 1993-ban kiszállt a dEUS-ból, új vállalkozásba fogott: előbb A Beatband (1993), aztán Moondog Jr (1995), majd végül Zita Swoon (1997) névvel. Ez utóbbival kétszer is járt nálunk, immár "a flamand kultúra nagyköveteként", ugyanakkor erre viszonylag ismeretlenül. Pedig lerakott már az asztalra egy tucat korongot, melyek némelyike "csak" valamelyik filmes-táncos kollaborációjuk hangdokumentuma, de a többi a "nagy belga bumm" legtutibb produkciói közül való volt. Az A Band In A Box cíművel például nem tudok betelni.

Ahogy ezzel a Wait For Me-vel sem fogok. Ennek az áll a hátterében, hogy egy antwerpeni szervezet jóvoltából Carlens tavalyelőtt Burkina Fasóba látogatott, ahol összejött a balafonos Mamadou Diabatével és Awa Démé énekesnővel. Mindketten nettó griók, mégpedig abból a hardcore fajtából, akik a falujukban ragadtak, és soha nem próbáltak meg "érvényesülni", hanem a helyiek életét éneklik meg, a mindennapos szomjúsággal és éhséggel, s hozzá a kilátástalan menekülésvággyal.

Carlenst, aki mindig is kereste a helyét Afrikában, azonnal a mélyére szippantotta Démé nyers éneke és Diabaté elragadtatott balafonjátéka. Ha csupán arról lenne szó, hogy a nyugat-afrikai manding zene példásan belesimul a Zita Swoon Group bizarr hangoltságú rhythm and bluesába, szerintem akkor is odáig lehetnénk, de ez az album jóval több annál. Az a gyanúm, hogy egy olyan projekttel van dolgunk, amely messze túlmutat önmagán. Nemcsak az európai és afrikai zenék összeolvadására kirívó példa, de arra a felkavaró mágiára is, amitől csak les az ember, és ami nagyon ritkán szokott összejönni egy zenekar pályafutásában. Ráadásul a Sababu "az év száma". (Crammed Discs, 2012)


 


 

Amadou & Mariam: Folila Amadou és Mariam a hetvenes évek közepén találkozott a bamakói vakok intézetében. 1980-ban összeházasodtak, és úgy döntöttek, hogy zenészként boldogulnak ezután. Előbb helyben próbálkoztak, de ott nem futotta többre néhány alkalmi kazettánál, úgyhogy továbbálltak, tettek egy kört Burkina Fasóban, aztán a felkapottabb Elefántcsontparton. Lényegében igencsak mérsékelt sikerrel tették a dolgukat úgy húsz éven át, mégsem hagyott nyomot rajtuk semmi megkeseredettség. Sőt. Amikor a kilencvenes évek végén végre befutottak Párizsban, pont azzal tűntek ki, hogy milyen mosolygós és feldobott változatban játsszák a maguk - hetvenes évek nemzetközi tánczenéjén szocializálódott - mali bluesát. Onnantól aztán felgyorsult a pályájuk, és miután Manu Chao és Damon Albarn is tolni kezdte a szekerüket, meg nem álltak az addigi csúcsuknak számító 2008-as Welcome to Mali című albumig.

A napokban megjelent Folila még annál is mélyebbre hatolt volna Maliban, eredetileg úgy ugrottak neki, hogy egy nemzetközi és egy mali változatot is készítsenek belőle. Az előbbit nagyrészt New Yorkban. Így került képbe Santigold, aztán Tunde Adebimpe és Kyp Malone a TV On The Radióból, Nick Zinner a Yeah Yeah Yeahsből, Jake Shears a Scissor Sistersből, Theophilus London az Antibalasból, továbbá Amp Fiddler és... most ugrunk, a francia Bertrand Cantat, a tavalyelőtt megszűnt Noir Désir énekese, aki rendületlenül járja a maga poklát azóta is, hogy 2007-ben (Marie Trintignant halálos kimenetelű bántalmazásáért) kiszabadult a börtönből. Ő több számban is jelen van, és több mint meggyőzően.

A mali verzióból aztán persze nem lett semmi, illetve annyi lett, hogy Bassekou Kouyaté ngonija és Toumani Diabaté korája beszivárgott némelyik nemzetközi számba. De nem hallani, hogy különösebb feltűnést keltenének ott. Ez a lemez nem róluk, nem a misztikus-időtlen Maliról szól, hanem annak a globális színtéren is ragyogó, kellemesen trendi, de számomra túl könnyedén fogyasztható csillagáról. (Because Music, 2012)


 


 

Sanda Weigl: Gypsy In A Tree Sanda Weigl az ötvenes években született Bukarestben, ahol az utcán éneklő romák dalain nőtt fel. Az úgy volt, hogy amikor a házukkal szemközti rendőrségre bevittek egy romát, odasereglett a családja, és addig énekelt, amíg ki nem engedték. Sanda amúgy nem cigány, hanem zsidó családba született, de ez is elég volt ahhoz, hogy odébb kelljen állniuk 1961-ben. Berlin keleti felébe költöztek, ahol Sanda nagynénje (és Bertolt Brecht özvegye), Helene Weigel élt. Aztán hamarosan felemelkedett a berlini fal.

Szóval Sanda Kelet-Berlinben töltötte az ifjúságát, ott szívta magába a Brecht és Weill-dalok, majd a rockzene szabadságának a levegőjét - amíg le nem csukták két és fél évre, amikor is az orosz tankok prágai inváziója ellen tiltakozott. Kelet-Berlinből ezután Nyugat-Berlinbe vezetett az útja, ahol a Schiller Színháznál kapott munkát és férjet, a híres színész-rendezőt, Klaus Pohlt. Dolgoztak Robert Wilsonnal is, akinek a segítségével New Yorkba telepedtek 1991-ben. Az ottani avantgárdra akkor éppen nagy befolyással volt a kelet-európai zsidó és cigány zene, úgyhogy Sanda hamar megtalálta a helyét - első lemezén, a Gypsy Killeren többek közt Anthony Coleman és Marc Ribot kísérte. A most megjelent Gypsy In a Tree című pedig a New York-i underground sokat látott japán zenészeivel készült. Zongora, bőgő, gitár, dob, klarinét, tuba, lényegében egy dzsesszzenekar. De úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy japán dzsesszzenészek játsszák a tradicionális román cigánydalokat. Az isten sem érti, hogy van ez, de jól hallhatóan: tökéletesen... (Oriente Musik, 2012)

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát. 

Kinek a bűne?

A kormánypárti média azzal igyekszik lejáratni egy Tisza párti önkéntest, hogy korábban pornófilmekben szerepelt. A kampány morális természetű, a nőt bűnösnek és erkölcstelennek állítja be, s persze ezt vetíti rá a pártra is.