Lemez

Kis segítség a barátaimtól

Rufus Wainwright: Out Of The Game

Zene

A fizikai formátum hanyatlása óta egyre kevesebben fordítanak különösebb figyelmet az artworkre, és talán ennek is lehet az oka, hogy az új Rufus Wainwright-album borítója olyan benyomást kelt, mint egy félprofi bűvész leárazott DVD-je a Tescóban, valahol a legalsó polcok környékén. Oké, talán lehetetlenség elvárni, hogy még ma is Sgt Pepper's- meg Dark Side Of The Moon-szintű remekművek szülessenek, de ami ezen a borítón kép- és színkompozíció címszó alatt látható, maga az ízléstelenség. Még szerencse, hogy a zenei oldalról semmi rosszat nem tudunk elmondani.


Az Out Of The Game a 38 éves, vállaltan meleg kanadai-amerikai trubadúr hetedik lemeze, és az ő bevallása szerint az eddigi legpoposabb, legtáncosabb munkája. Ami nem is csoda, hiszen az elkészültében Mark Ronson szuperproducer segédkezett, és hogy az album igazi sokkezes munka volt, azt jól mutatja a neves közreműködők parádéja: itt van Sean Lennon, a volt Razorlight-dobos Andy Burrows, a Sharon Jonest kísérő Dap-Kings, Nels Cline a Wilcóból, Andrew Wyatt a Miike Snow-ból, Nick Zinner a Yeah Yeah Yeahsből, aztán az elmaradhatatlan hugi, Martha, a rettegett apa, Loudon, és ha a címadó dal klipjét is ideszámítjuk, akkor még Helena Bonham Carter sem hiányzik a VIP-listáról. Nekik köszönhetően ez tényleg egy poposabb, dalközpontúbb munka lett, és ez főleg azoknak jó hír, akik szerint Rufus az utóbbi időben túlságosan is elmerült a show tune-ok, musicalek és operák világában.

Az Out Of The Game nagy részét belengi egy amolyan dream popos hangulat, de persze vannak kivételek, például a címadó dal, ahol Cline George Harrison stílusában gitározik, a Rashida, ami olyan, mint egy eddig dobozban heverő glamkollaboráció David Bowie-tól és a Queentől 1973 tájékáról, a Respectable Dive, ami színtiszta country blues, na és a nemrég elhunyt édesanyának, Kate McGarrigle-nek írt Candles, mert meglepő és egyáltalán nem kínos módon beemeli a skótdudát a Wainwright-életműbe. Az album két legjobb dala amúgy a kislányának (igen, Leonard Cohen lánya szült Rufusnak gyereket!) írt Montauk a szövege miatt ("Egy nap, ha eljössz Montaukba, meglátod az apádat kimonóban, és meglátod a másik apádat rózsákat metszeni, remélem, nem fordítasz hátat és tűnsz el"), illetve a Ringo-szerű dobbal és nagyszerű fúvósokkal kísért Welcome To The Ball, ahol a Mikához képest sokkal kevésbé harsány és a Patrick Wolfhoz mérten messze nem olyan neurotikus Rufus a maga módján rója le tiszteletét a Pet Sounds előtt.

Polydor/Universal, 2012


Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.