A fizikai formátum hanyatlása óta egyre kevesebben fordítanak különösebb figyelmet az artworkre, és talán ennek is lehet az oka, hogy az új Rufus Wainwright-album borítója olyan benyomást kelt, mint egy félprofi bűvész leárazott DVD-je a Tescóban, valahol a legalsó polcok környékén. Oké, talán lehetetlenség elvárni, hogy még ma is Sgt Pepper's- meg Dark Side Of The Moon-szintű remekművek szülessenek, de ami ezen a borítón kép- és színkompozíció címszó alatt látható, maga az ízléstelenség. Még szerencse, hogy a zenei oldalról semmi rosszat nem tudunk elmondani.
Az Out Of The Game a 38 éves, vállaltan meleg kanadai-amerikai trubadúr hetedik lemeze, és az ő bevallása szerint az eddigi legpoposabb, legtáncosabb munkája. Ami nem is csoda, hiszen az elkészültében Mark Ronson szuperproducer segédkezett, és hogy az album igazi sokkezes munka volt, azt jól mutatja a neves közreműködők parádéja: itt van Sean Lennon, a volt Razorlight-dobos Andy Burrows, a Sharon Jonest kísérő Dap-Kings, Nels Cline a Wilcóból, Andrew Wyatt a Miike Snow-ból, Nick Zinner a Yeah Yeah Yeahsből, aztán az elmaradhatatlan hugi, Martha, a rettegett apa, Loudon, és ha a címadó dal klipjét is ideszámítjuk, akkor még Helena Bonham Carter sem hiányzik a VIP-listáról. Nekik köszönhetően ez tényleg egy poposabb, dalközpontúbb munka lett, és ez főleg azoknak jó hír, akik szerint Rufus az utóbbi időben túlságosan is elmerült a show tune-ok, musicalek és operák világában.
Az Out Of The Game nagy részét belengi egy amolyan dream popos hangulat, de persze vannak kivételek, például a címadó dal, ahol Cline George Harrison stílusában gitározik, a Rashida, ami olyan, mint egy eddig dobozban heverő glamkollaboráció David Bowie-tól és a Queentől 1973 tájékáról, a Respectable Dive, ami színtiszta country blues, na és a nemrég elhunyt édesanyának, Kate McGarrigle-nek írt Candles, mert meglepő és egyáltalán nem kínos módon beemeli a skótdudát a Wainwright-életműbe. Az album két legjobb dala amúgy a kislányának (igen, Leonard Cohen lánya szült Rufusnak gyereket!) írt Montauk a szövege miatt ("Egy nap, ha eljössz Montaukba, meglátod az apádat kimonóban, és meglátod a másik apádat rózsákat metszeni, remélem, nem fordítasz hátat és tűnsz el"), illetve a Ringo-szerű dobbal és nagyszerű fúvósokkal kísért Welcome To The Ball, ahol a Mikához képest sokkal kevésbé harsány és a Patrick Wolfhoz mérten messze nem olyan neurotikus Rufus a maga módján rója le tiszteletét a Pet Sounds előtt.
Polydor/Universal, 2012
