Nitin Sawhney: Philtre Most, hogy a "brit ázsiai underground" már lenyomott tizenöt évet, nem különösebben foglalkoztatja a sajtót; Nitin Sawhneyról is egyre kevesebbet olvasni. Pedig szegényt, azon túl, hogy Indiában született és Angliában nőtt fel, istenigazából sosem izgatta ez a "mozgalom": a klasszikus indiai zene, a könnyű dzsessz, a flamenco, a soul és az elektronika ötvözetével jó tíz éve járja a maga útját az elmélyült tánczenék terepén. Az utóbbi lemezein szinte minden számot mással énekeltetett el, mégis megőrizte markáns hangját - s az stilárisan bármily gazdag, olykor valahogy úgy fest, mintha kimondottan csöndes, sőt egyenesen visszafogott, zárkózott volna.
A vonósokkal támogatott fáradt triphopütemek, a bluesos akusztikus gitár, a soulos-funkys kalandok és Tina Grace, Reena Bhardway vagy Jayanta Bose éneke immár állandó tartozékai Sawhney korongjainak - a Philtre is tőlük az igazi, bőséges indiai merítéssel. Meglepetés és csalódás nélkül, ez megint egy hallatlanul intelligens album, mindössze az Ojos de Brujo együttessel közös harsányabb flamenco lóg ki az érzékenységéből. (V2/CLS Records, 2005) *****
Ali Farka Touré & Toumani Diabaté: In The Heart Of The Moon Nagyon úgy tűnik, ez lesz az év lemeze, le nem vakarható a listák éléről. Végül is értem én - Mali most nagyon megy, ez a két jóember pedig egyet jelent ott a gitár és a kora hagyományával. Egyiküknek sem jelent meg lemeze már vagy öt éve, továbbá mindketten duóban voltak a legsikeresebbek: Ali Farka Touré az ugyancsak gitáros Ry Cooderrel, Toumani Diabaté az ugyancsak korás Ballake Sissokóval.
A földjéből élő Ali, mint tudjuk, a világért sem utazik Nyugatra stúdiózni: most éppen arra bírták rávenni, hogy egy bamakói szállodában bírja ki három napig. Oda telepítettek egy kis mobil cuccot, úgy vették fel ezt az anyagot - amin, tegyük hozzá, korábban sem agyaltak sokáig. Az In The Heart Of The Moon tizenkét száma: tradicionális dallamokból eredő improvizáció, könnyedén és gyöngéden, parttalan futamoktól és öncélú virtuozitástól mentesen. Ezzel együtt, mint valami "háttérzene", nem több két guru elegáns ujjgyakorlatánál, valódi súlypontok és fordulatok nélkül. Lehet benne sokatmondóan ringatózni, de a katarzistól messze áll. (World Circuit/BMG, 2005) **** alá
Cheb i Sabbah: La Kahena Ha a lemezlovasok céhet alkotnának, az algériai Cheb i Sabbah lehetne a mesterük, elvégre pályafutása akár a műfaj metaforájának is tekinthető. A hatvanas években párizsi klubokban pörgetett fekete kislemezeket, s közben az ott állomásozó Living Theaterrel dolgozott, aztán nekivágott San Franciscónak, ahol jócskán bekeményített: ráállt az indiai, arab és afrikai anyagokra. Amikor az első (saját) albuma kijött, 1994-et írtunk, de még kellett öt év, hogy aztán az indiai és pakisztáni zenészekkel készített Shri Durgával befusson. A 2002-es Krishna Lila ugyancsak Indiában töltekezett, a La Kahenával azonban Cheb i Sabbah "hazatalált": ezúttal főleg marokkói és algériai énekesnők alá keverte a magáét.
A kiindulási pont persze nem az arab tánczene, hanem a feneketlen rai és gnawa, ahová pedig eljutunk, annak jobbára transz a neve: Cheb i Sabbah - illetve társai: Bill Laswell, Karsh Kale, Mercan Dede, Richard Horowitz, Rufus Cappadocia - keze alatt a nyugati klubzenék eszköztára nem hígít az észak-afrikai tradíciók sűrűségén. (Six Degrees/Zenesegély, 2005) *****
Boris Kovac & La Campanella: World After History A kilencvenes évek végén a háborús száműzetéséből hazatérő Boris Kovac La Danza Apocalypsa Balcanica néven alakított zenekart. The Last Balkan Tango című lemezük azt a drámai pillanatot próbálta megragadni, amit Piazzolla egykor a "0 óra tangójának" nevezett: azt, ami a kezdetben és a végben közös. Megvolt ennek a hitele és megvolt a súlya a haldokló-újjászülető Újvidéken - Kovac mintha egy, a lebombázott Duna-hidak romjai közt sodródó luxushajón szórakoztatta volna a nagyérdeműt, keringőkben, tangókban és balkáni népzenékben edzett kamarazenekarával.
Csak hát közben túlestünk az utolsó tangón, túl az apokalipszison; szóval lépni kellett, az nem megy, hogy az ember állandóan ugyanazt a véget fújja. Kovac történetesen La Campanellára keresztelte át a zenekarát, s immár arról muzsikál, hogy mi újság az idő túlsó partján. - Nem rossz pálya az sem, hogy úgy mondjam. Talán kevésbé véres, ám korántsem használhatatlan. Kicsivel erősebb a széljárás a mediterránium felől, de megvan a hangulata ennek a melegségnek is: az a belesimulós-nosztalgikus fajta, amikor egyszer csak körülvesz mindaz, amire már nem jutott idő. (Piranha/Zenesegély, 2005) ****
