Vajon mennyire meghatározó, hogy ki mikor indul el a költői pályán? Manapság húsz-egynéhány évesen adják ki a költők első kötetüket, mert ugyan a Wunderkindek ideje lejárt, de az 1973-ban született Kiss Judit Ágnes első kötetét lapozgatva örömmel állapíthatjuk meg, hogy egy igazi Wunderfrau könyvét tartjuk kezünkben. A költőnő (nem elírás: költőnő) 2004-ben kezdett publikálni, immár túl a harmincon. Első verseit - ha jól emlékszem - 2004 nyarán jelentette meg a miskolci Új Holnapban, azóta követem figyelemmel pályáját, de olyan tempót diktál, hogy sokszor úgy érzem, esélyem sincs beérni őt. Szinte az összes irodalmi folyóiratot meghódította már, mire Várady Szabolcs szerkesztésében most megjelent az első kötete. Kiss Judit Ágnes (továbbiakban KJÁ) könyvének százféle szerepbe bújt hőse, aki hol zenész, hol tanár, hol költő (Portfolió), éppen e szerepek miatt bizonytalanodik el, és ezt ki is mondja a Portfolióban: "Így játszik az, aki megtanulta: / meztelen önmaga úgyse kéne."
Ez az irgalmasvérnő igencsak - fogalmazzunk így - kettős viszonyban áll a könyv egyik fő tárgyával/témájával: a férfiakkal. Nála a férfi egyrészt esendő: "nem volt szándékos. / ha az volt, öntudatlan, / s hogy melyik mozdulatban / rejlett az erő, / mely rést nyitott benned / előttem, mélyedre nézni, / nem tudom" (egyensúly), és ugyanabban a versben kíméletlen: "hogyha kell, / lefogjam a kezed, hogy el ne taszíts". A Ballada az időben eltűnt férfiakról című versben a szőke herceg "húszéves volt és szűz még. De aztán jöttem én" - mondja az irgalmasvérnő, aki egyrészt elvette a "félművelt kis lovag" szüzességét, másrészt a kis herceg úgy hagyta faképnél, "ahogy ledob a ló".
Ugyanakkor az is előfordul, hogy az irgalmasvérnő néha-néha nem irgalmaz a férfi vágyainak: "S én ostoba, nem tudtam, hogy mily sértő dolog / ágyába bújni, hogyha aludni akarok. / Miattam kapott léket a férfibüszkeség. / Ma is, ha elém téved, elkapja fejét." (Ballada az időben eltűnt férfiakról). A kegyelmező, irgalmazó versek közé tartozik még az Irgalmasnő roszszalkodik című opus, és az Irgalmasvérnő szerelmeskedni vágyik ciklus néhány darabja, de legjobban természetesen a kötet címadó versében figyelhető meg a férfihoz való viszony: "úgy dőltem hanyatt bárkinek az ágyban / mint sárkunyhó a buldózer útjában / ha mást épít mért baj ha engem rombol? / szóval én leginkább csak irgalomból."
Az egész kötetet ez az egyszerre prózai, de ugyanakkor nagyon is költői, egyszerre patetikus és ironikus nyelvhasználat jellemzi.
Az egyik legerősebb ciklus (Testi mese) KJÁ-hoz méltón természetesen a testiségről,
a szexualitásról beszél,
nem meglepő módon a nő szemszögéből: "S ha egy vers feszül az erotikától: / Beh költői, és milyen férfias! / Hogy nő írta?É hátÉ hümmÉ igazán bátor / kimondani, hogy baszhatnékja van." (Ballada a kettős erkölcsről). Szintén a testiség, a nemi vágy sugárzik az olyan versekből, mint a Kárpedíem: "Ne habozz hát, / ne hivatkozz / az erényre, / gyere, vetkőzz, / hogy a tested / simogassa, / vegye kézbe / akinek kell", vagy a Halotti beszéd és könyörgés az elveszett szüzességért című költeményben, melynek első strófájában így szól a versben megszólaló narrátor: "szüzesség, gyönge, rügyező ágam, / letöretésed mennyire vártam, / mert szégyen és nevetség voltál a világban, / ahol éltünk", hogy aztán az utolsó versszakban mindent megbánjon: "szüzesség, gyönge, rügyező ágam, / megbocsátod-e, ha megbántam, / hogy olyan könnyen félredobtalak?"
A kortárs fiatal lírában a legritkábban találkozhat az olvasó istenes versekkel, KJÁ tehát ennyiben mindenképpen korszerűtlennek hat, és ez a korszerűtlenség csak a javára válik, egyben kihangsúlyozza tudatos vagy éppen öntudatlan kívülállását is. Ezt látjuk például a Töredékes című versben: "az utak irányítják léptemet / Isten felé", vagy: "ahol úgy véltem, semmi kincsem nincsen, / egyszer csak ott hevert előttem Isten", de hozzáteszi: "hevert megfakulva és megrepedve - // még belenézhettem, mielőtt széthullt cserepekre" (lomtalanítás).
KJÁ-nál az elmúlástól való félelem szinte "a halál és a lányka" motívumára emlékeztet az olyan sűrű szövetű töredékekben, mint az alábbi: "Minden éjjel / ágyamba hívom a rettenetet. / És végignyalogat" (Életformák). De ez a félelem tárgyiasul ebben a könyörgésben is: "olyan kicsi krumplik vagyunk / és éretlen almák / zöld bimbók és fehér szárú / gyökértelen csírák / kell még pár nap addig Isten / légy irgalmas hozzánk" (Graffiti).
KJÁ-ra egyszerre jellemző a klasszikus formák, az antik metrumok magabiztos kezelése és a szabad vers,
a sanzon és a szonett,
a prózavers és a regösének, de a szókimondó, helyenként frivol hangvétel sem áll távol költészetétől: "a testemet, istenem, hogy szerettem, / (É) / a kezemet, ahogy simogatott, / és épp elég hangszert és faszt fogott, / a mellemet, mely sok férfiszemet / magára aggatott, mint rendjelet." (Testi mesék). De ugyanebben a versben kimondottan érzékeny költői képekkel is találkozhatunk: "mint megbüntetett gyerek a sarokban, / a lélek kukoricán térdepel." Az ilyen sorok miatt bocsátjuk meg neki a gyengébb verseket.
A világirodalmi klasszikusokat (Vörös és fekete, Anna Karenina, Hamlet stb.) megidéző Panoptikum című ciklusban a nyelvi könnyedség olyan fokát fedezhetjük fel, ami büszkeségére válhatna bármely irodalmi nagyágyúnak is: "Számát sem tudom már a híg napoknak, / miket nem sűrített a jelenléted." (De Renalné). A szerepek persze mind az irgalmasvérnőt takarják (mutatják meg?), aki "mikor rájön, a szerepben ki van, / magával ütközik frontálisan" (Diagnózis).
Alexandra Kiadó, Pécs, 2006, 86 oldal, ár nélkül
