Szomorú tény, hogy az ilyen-olyan underground zsánereket a kétezres évek elejére az unalomig szétjátszották a zenekarok, és egyre inkább képtelenségnek tűnik valami igazán üdítő újdonsággal előrukkolni, hiszen nemcsak az egy-egy hullám begyűrűzésekor elszaporodó epigonok nem találják a helyüket, hanem a stílusalapítók sem. Néha viszont megesik, hogy egy-egy igazán őrült ötletnek köszönhetően olyan szórakoztató fúzió születik, amire mindenki felkapja a fejét. Így volt ez a 2016 elején a semmiből felbukkant lengyel Batushkával, akik a Litourgiya című lemezükön az ortodox egyházi énekeket vegyítették a black metal pusztításával, most pedig itt a Zeal And Ardor, amely hasonló koncepcióval dolgozik, csak itt a fúzió másik elemét a fekete spirituálék adják, amelyek ebben a környezetben hasonlóan pikánsnak számítanak, mint a Batushka ortodox dicséretei.
A legenda szerint a Zeal And Ardor megszületéséhez egy netes trollthread vezetett: ez adta a New York és Svájc közt mozgó alapító, Manuel Gagneux számára az ötletet. A Devil Is Fine a második Zeal And Ardor-album, amelyet Gagneux teljes egészében egymaga játszott-énekelt fel. A hangzás ennélfogva kicsit sufnituningos, a „dobok” például hallhatóan nem találkoztak hús-vér dobossal, és a 24 perces anyagot csak jóindulattal lehet nagylemeznek nevezni, de ez kevéssé fontos, amikor olyan király dalok vannak rajta, mint a lemez csúcspontjának tekinthető Come On Down, ahol úgy érkezik be a black metálos sikálás a spirituálé alá, mintha eleve erre énekelték volna a rabszolgák a gyapotmezőn. Nem mestermű, de valódi színfolt.
Reflections, 2016
