Igazi, minőségi, makulátlan sznobnak lenni nem holmi kellemes hétvégi piknik. Nem csupán annyiból áll, hogy az ember megnézi azt az új éttermet, amiről annyi jót olvasott, vagy beül valami sokat dicsért színielőadásra, ahol direkt alsógatyában játsszák a Titus Andronicust, ami korunk ellentmondásoktól terhes Kelet-Európájának szép és megrázó allegóriája. Nem bizony: sznobnak lenni egyrészt valódi művészet, másrészt pedig egy életen át tartó kőkemény, rengeteg lemondással járó munka, szóval ha valaki ilyesmire készül, annak jobb, ha egy pillanatra sem lankad a figyelme. Persze, régebben még valamelyest egyszerűbb dolga volt az aspiráló sznoboknak, hisz mondjuk Rambouillet márkíz szalonjának posztmanierista díszletei közt pihegő kebellel folytatott presziőz csevegéseknek még nem akadt igazán komolyan vehető konkurenciája, így aki a legjobb társaságban akarta eltölteni a délutánt, az eleve oda ment, ám a huszadik század ideológiai és kulturális zűrzavarában már korántsem volt ilyen könnyű eligazodni. De azért volt valaki, aki simán megugrotta, sőt, kacagva repülte át a lécet:
Alma Maria Mahler-Werfel, minden idők egyik legnagyobb, legsikeresebb és legtévedhetetlenebb társasági és kultúrsznobja.
| ||
A művésznő Alma Schindler néven született Bécsben, 1879-ben, apja tájképfestő, anyja opera-énekesnő, tehát a menő művész szülők és császárvárosi belle époque csodás díszletei miatt eleve lejtett a pálya, de arra, hogy az eljövendő évtizedekben szó szerint magáévá teszi az egész Monarchia magaskultúráját, valószínűleg senki nem volt felkészülve.
Hajadonként már népszerű zongoraművész és komponista, valamint a város egyik legünnepeltebb szépsége, egyébként nagy tisztelője Wagnernek és csak úgy mellékesen kívülről megtanulja a Faustot. Ekkoriban többnyire a szecessziócsoport jelesei zsongják körül, Klimttel (aki amúgy eléggé visszataszító ember, de hát valahol el kell kezdeni) állítólag az első csókig jutnak, hamarosan pedig Max Burckhard, a Burgtheater nagytekintélyű igazgatója udvarol neki hevesen, majd Alexander von Zemlinsky zeneszerző-karmesterrel bonyolódik viharos és romantikus kapcsolatba, akit saját bevallása szerint egy ronda gnómnak tart, szóval egy év alatt teljesen ki is készíti a szerencsétlent.
Ekkoriban, csak így kikapcsolódásképpen, Rilke- és Heine-verseket zenésít meg. Huszonhárom évesen hozzámegy Gustav Mahlerhez, szül pár gyereket, de mivel a fin de siècle Sátáni Karmesteréből unalmas kispolgárrá savanyodott férje szívesebben látná az áldozatos hitves szerepében, sokat unatkozik, úgyhogy
inkább a Bauhaus-pápa Walter Gropius szeretője lesz, Mahler meg elmegy Sigmund Freudhoz analízisbe, aztán meghal.
Alma ezután Franz Schrekerrel és Oskar Kokoschka festőművésszel kavar, miután szakítanak, utóbbi annyira kiborul, hogy 1915-ben bevonul (valamivel később súlyos mentális problémái miatt leszerelik), majd hazatérve készíttet egy életnagyságú és meglehetősen ijesztő babát a nőről, illetve vásárol egy teljesen hülye kanárit.
Alma visszatér Gropiushoz, össze is házasodnak, ezzel párhuzamosan viszont terhes lesz Franz Werfel regényírótól, akiről egyébként úgy gondolja, hogy egy csúnya, dagadt zsidó, de ettől függetlenül azért hozzámegy, miután elvált Gropiustól, mindeközben pedig természetesen divatos szalont tart fent, ahol egymásnak adják a kilincset a kor nagy művészei.
1938-ban, az Anschluss idején a pár elköltözik Ausztriából, a búcsúbulin részt vesz többek közt Ödön von Horváth, Bruno Walter, Ida Roland, Carl Zuckmayer és Egon Wellesz; a parti végén
Werfel részegen zuhan a kerti tóba, Zuckmayer pedig a kutyaólban tölti az éjszakát.
Alma asszony hatvan körül is a szalonok királynője, kaliforniai rezidenciáján a lábánál ül és a ledobott teasüteményekből falatozik Thomas Mann, Max Reinhardt és Arnold Schönberg, Werfel halála után pedig a Nagy Özvegyként (Thomas Mann nevezte így) parádézik óriási sikerrel, hetvenedik születésnapjára a volt (és még élő) férj Gropiuson kívül Stravinsky, Kokoschka, Heinrich és Thomas Mann, Ormándy Jenő, Benjamin Britten, Ernst Toch, Darius Milhaud és még több tucat művész küld szívélyes köszöntőket egy nagy füzetben összegyűjtve.
Tehát a jelen és a jövő egyik nagy, izgalmas kérdése a hidegháború meg a robotok mellett az, hogy képes lesz-e bárki túlszárnyalni a huszadik század talán legelképesztőbb sznobteljesítményét, illetve mutatkozik-e még egyáltalán jelentős társadalmi igény az ilyesmire, vagy a valódi sznoboknak is azt a sorsot szánjuk, mint Jonathannak, Szent Ilona 186 éves meleg óriásteknősének: a lassú, magányos elmúlást.
Jól fontoljuk meg a választ, mert Európa sorsa múlhat rajta!
