A Troggs szexi, hanyag romlottsága 50 éve etalon a popzenében

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2018. március 30.

A léghajózás aranykora

Tényleg minden mindennel összefügg, például a Wild Thing Angelina Jolie-val.

Chip Taylor neve valószínűleg keveseknek mond bármit is, ami érthető, hisz ez az idős (ám máig irigylésre méltóan aktív) amerikai úr nem valami kultikus, újrafelfedezésre váró rocklegenda, hanem inkább afféle háttérben tisztességesen dolgozó iparos dalszerző, azonban legalább két szerzeményét még az is ismeri, aki

valami misztikus, isten háta mögötti lápvidéken élte le az elmúlt ötven évet.

Az egyik az Angel of The Morning című halhatatlan giccsdal, amit ’67-es megszületése óta nagyjából egymillióan dolgoztak fel Dusty Springfieldtől a Pretendersig, a legsikeresebb verzióját pedig a pátoszban és frizurában egyaránt verhetetlen Juice Newton countryművésznő rögzítette 1981-ben, de a Shaggy-féle változat is nagyot ment az ezredforduló környékén.

A másik meg a Wild Thing, ami a Troggs értelmezésében vált a brit invázió ikonikus himnuszává, a primitív, prehisztorikus ősemberrock egyik megkerülhetetlen alapművévé. Persze az évtizedek során ehhez is sokan nyúltak hozzá, de az 1966-os kislemez szexi, nemtörődöm romlottságát senki nem tudta még csak megközelíteni sem, nemhogy felülmúlni. Nem véletlen, hogy a dal fontos dramaturgiai funkciót tölt be A nagy csapat című klasszikus, vasárnap délutáni családi sportfilmben is, hiszen rendszerint erre vonul be a stadionba a balhés dobójátékost, Rick Vaughn-t alakító, vagányságát halálfejes baseballsapkával hangsúlyozó Charlie Sheen is.

Egyébként a számot itt nem a Troggs, hanem a kaliforniai punk különutas zenekara, a Los Angeles-i X tolmácsolásában hallhatjuk, ami kicsit gyorsabb és áramvonalasabb, mint az eredeti, de amúgy semmi különös, a rockabillys eleganciájáról elhíresült gitáros, Billy Zoom és a csodálatos énekesnő, Exene Cervenka tudtak ennél sokkal, de sokkal nagyobbakat is dobni. Bár a kislemez megjelenésekor, 1984-ben Cervenka még az X másik frontemberének, John Doe-nak a felesége volt, 1989-ben, A nagy csapat premierje idején már a színész Viggo Mortensennel élt boldog házasságban.

A mindig borús és mindig tündöklő Mortensen ekkoriban, bő tíz évre A Gyűrűk ura Aragornjától még nem számított olyan nagy névnek, de azért már lehetett ismerni innen-onnan, leginkább A kis szemtanú című, kritikailag és anyagilag is rendkívül sikeres filmből, amelyben egy keményen dolgozó fiatal amish farmert alakított, és amelyben több közös jelenete is volt Harrison Forddal. A kis szemtanút az okos, érzelmes és felhasználóbarát mozikat jegyző veterán ausztrál Peter Weir rendezte, őt 2003-ban az a megtiszteltetés érte, hogy elsőként nyerhette el a John Schlesingerről elnevezett rendezői életműdíjat a BAFTA-n.

Noha Schlesinger Londonban született és Oxfordban tanult, szóval ennél britebb már aligha lehetne, minden idők egyik legjobb és legamerikaibb filmje, az 1969-es Éjféli cowboy is az ő nevéhez fűződik. Az Éjféli cowboy, számos más erénye mellett arról is híres, hogy ezzel futott be a valaha élt egyik legcoolabb filmszínész, a fiatal Jon Voight, aki az utóbbi másfél évtizedben azért leginkább csak mint Angelina Jolie Gonosz/Mégsem Annyira Gonosz/Bűnbánó Apja jelenik meg a médiában, ami nem túl méltányos, hiszen azért mégiscsak több évtizedes, komoly filmes karrier áll mögötte, másrészt meg Jolie-n kívül van neki más híres rokona is: az öccse, James Wesley Voight, művésznevén Chip Taylor.

Aki a Wild Thinget írta.

Döbbenetes, hogy tényleg minden mindennel összefügg.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.