Katie Melua: Market Day in Guernica
Piacnap volt Guernicában 1937. április 26-án, amikor a német és olasz légierő öt bevetésben támadta a Bilbaóhoz közeli baszk kisvárost. A bombázás, a rákövetkező tűzvész és a vadászgépekből végrehajtott géppuskázás nyomán az épületek jó része elpusztult, a halálos áldozatok számát különböző források 200 és 1600 közé teszik. Légvédelem sehol, katonainak nevezhető célpont is alig (híd, pályaudvar, utak meg egy kis hadiüzem), az akciónak nemigen lehetett közvetlen katonai jelentősége az 1936-ban kitört polgárháborúban, a köztársasági bal- és a Franco tábornok vezette jobboldal között. Guernica „értelme” inkább utólag vált világossá: egyszerű próbamenet volt ez a három év múlva bekövetkező második világháborúban szövetséges német és olasz légierő számára. Ezért lettek az éles hadgyakorlat tereptárgyai az ott lakók és a környékbeli piacozók.
Katie Melua egy asszony nézőpontjából mondja, hogy képtelen megbocsátani ugrókötelező gyermekei és gyümölcsöt árusító apja gyilkosainak. A Market Day in Guernica 2005-ben, a Nine Million Bicycles kislemezen jelent meg, s helyet kapott a hasonló, „mellékes” számokat összegyűjtő albumon is (B-Sides – The Tracks That Got Away, 2008). (Katie Meluát lásd még a filmsztárokról szóló dalok összeállításában.)
Ultravox: Hiroshima Mon Amour
Katie Melua dala a tömegpusztító fegyverek bevetésének, a polgári lakosság kíméletlen irtásának szimbólumává vált Guernica ihlette alkotások sorába illeszkedik, többek között Picasso monumentális festménye és Alain Resnais 1950-es rövidfilmje, a Guernica után. A francia rendező 1959-ben készítette el a hírnevét megalapozó Szerelmem, Hirosimát. A németek megszállta Franciaország és a világháború végén lebombázott japán város emlékképeit egy francia–japán szerelmespár diskurzusába ágyazó Hiroshima mon amourt idézte fel hasonlóan töredékes emlékfoszlányokban az Ultravox dala. A dokumentumbetéttel induló filmtől eltérően itt nincs szó az atomtámadásról, de a refrénként funcionáló cím és a szaxofonszóló emocionális töltete Resnais művének hangulatát hívja elő.
A Hiroshima Mon Amour 1977-ben, az Ultravox első korszakában jelent meg egy kislemez B oldalán és a zenekar második albumán (Ha! Ha! Ha!; itt egy korabeli tévéfelvételen – az énekes John Foxx a 80-as évek elején már kívülről figyelhette a zenekar diadalútját.)
Orchestral Manoeuvres in the Dark: Enola Gay
Nem véletlenül került a második Ultravox-albumnak pont a legvégére a Hiroshima Mon Amour: mintha tudatosan jelezték volna az irányt a punkos gitárzenétől a szintetizátoros melankólia felé. Az 1980-as évtized első felének egyik meghatározó hangzása lett ez. A szinti-pop térhódítását egy Hirosima-dal jelezte: az Orchestral Manoeuvres in the Dark második albumán (Organization, 1980) és kislemezen megjelent Enola Gay.
Első hallásra fogalmam sem volt, miről szól, a címbéli gay miatt meleg témájúnak képzeltem. A róla szóló írások azután felvilágosítottak, s eltüntették történelmi ismereteim fehér foltjainak egyikét: megtanultam, hogy az Enola Gay valójában az 1945. augusztus 5-én Hirosimára atombombát dobó amerikai harci gép neve. A pilóta keresztelte el így, saját édesanyja után. Kapott nevet a bomba is: Little Boy.
„Mama vajon büszke ma a Kisfiára?” – kérdi Andy McCluskey, az elnevezésekben megnyilvánuló családszeretetet ütköztetve a halálos áldozatok százezres számával. „8.15 van, örökké ennyi az idő” – énekli a következő versszakban, a bomba ledobásának pillanatára utalva. 8.15-kor Hirosimában megállt az idő.
Két nappal később Nagaszakira is atombombát dobtak az amerikaiak, végképp kapitulációra kényszerítve Japánt; „csak” második lévén, Nagaszaki azonban nem vált olyan jelképpé, mint Hirosima, amely az OMD-hez hasonlóan a liverpooli Pink Militaryt is megihlette 1980-ban: After Hiroshima.
Phil Ochs: Talking Cuban Crisis
1962 októberében, két hétig a harmadik – immár atomfegyverekkel is vívott – háborútól rettegett a fél világ. A kubai válság megmutatta: van mitől félni, de azt is, hogy a szemben álló nagyhatalmak képesek önmérsékletre, nem akarják felforralni az 1946 óta zajló hidegháborút.
Történt pedig, hogy miután a disznó-öbölbeli partraszállással Amerika kudarcba fúlt kísérletet tett az 1959-es forradalmi rendszer megdöntésére, európai és török támaszpontjain pedig szovjet célpontokra irányította rakétáit, Hruscsov bekeményített: nukleáris rakétákat telepített Kubába. Amerikának ez már sok volt. Kennedy flottája körbevette a szigetet. Szovjet hajók csak fegyveres konfliktus árán hatolhattak volna át a blokádon. Ezt egyik fél sem kockáztatta meg. Tárgyaltak. A szovjetek visszavonták kubai atomrakétáikat, a Kuba inváziójáról lemondó amerikaiak pedig a törökországiakat. Egyúttal létrehozták a hasonló esetek elkerülését célzó közvetlen telefonkapcsolatot Moszkva és Washington, a Kreml és a Fehér Ház között: azóta él a forródrót.
Ezt a sztorit meséli el vagány folk stílusban Phil Ochs, Bob Dylanre emlékeztető hangütéssel, mínusz orrhang. Lazán kezeli a dolgot. Azon gúnyolódik, hogy a rádió még a nukleáris támadás veszélyéről szóló adásban is elsőbbséget ad a fogpasztareklámoknak. Cikizi a republikánusokat, akik a tenger fenekére küldenék Kubát, ott adván nekik vissza a demokráciát. Elismeri, hogy Kennedy határozott kiállása eredményesnek bizonyult, de a maga részéről mégsem az elnök mögé állt, hanem a bárpulthoz, arról ábrándozva, hogy űrhajóval másik bolygóra menekül, bárhová, ahol olyan bárpultot talál, mint amilyen a Gerde’s Folk Cityben, a mozgalom New York-i törzshelyén van.
A Talking Cuban Crisis Phil Ochs első albumán jelent meg, amelynek címe a folkénekes krónikási szerepére utal (All The News That’s Fit To Sing, 1964), s van rajta egy hasonló, beszédes szám Vietnamról is (Talking Vietnam).
Napalm Death: You Suffer
Egy percig még Vietnamnál maradva: az amerikai hadsereg egyik legfélelmetesebb fegyvere volt itt a napalm: a dzsungelt és a falvakat perzselték fel vele, ahol az ellenük harcolókat sejtették, rengeteg polgári áldozat szörnyű tűzhalálát is okozva.
Ezt – meg persze a második világháború óta lényegében napjainkig használt gyújtóbomba hatását általában – idézi fel a brit–amerikai Napalm Death együttes neve. Nem az én zeném a death metal, de a You Suffer 1,3 másodpercének ebben a bomba blogban a helye. Ennyi szenvedést muszáj kibírni.
Az amerikaiak a vietnami háborúban külön szert is használtak lombirtásra: az Agent Orange adta egy kaliforniai punkzenekar nevét, amely 1980-ban a Bloodstains (Vérfoltok) kislemezzel hívta fel magára a figyelmet. Refrénjében visszaköszönt a UK Subs 1980 februári kislemeze, a Warhead (Robbanófej) zárókórusa. A Warheadet az 1982-ben alakult ETA játszotta magyarul (jelezve, hogy ez UK Subs-szám), a Bloodstainst viszont egy az egyben kisajátították Guernicát is emlegető számukban: ETA (de arra nem emlékszem, hogy jelezték volna: ez eredetileg Agent Orange).
Trabant: Pótvizsga
„Az első 4, a második 6, a harmadik egy pillanat csak” – ennyi a dalszöveg. Talányossága és repetitivitása lenyűgözött, de sokáig nem tudtam értelmet tulajdonítani neki. Azután egyszer csak beugrott. Amikor a pártállami berendezkedésnek megfelelően kizárólagos szerepre szánt Országos Béketanács mellett megjelentek a fegyverkezés és leszerelés témájával foglalkozni merészelő független kezdeményezések – élükön a Dialógus Békecsoporttal –, sőt nyilvános rendezvényeket is tartottak a Hazafias Népfront Belgrád rakparti székházában, megoldódott számomra a rejtély: az itteni 4–6–0 Békeklub elnevezéséből sikerült az első két világháború években mért hosszára és a remélhetőleg elkerülhető harmadik időtartamára asszociálnom. Eddig úgy tudtam, 4–6–0 a dal címe, itt azonban Pótvizsgaként szerepel.
A rendszer nem szerette a kihívásokat. A független békemozgalmat „politikai” és állambiztonsági módszerek együttesével igyekeztek felmorzsolni, az akkor még kötelező katonai szolgálatot megtagadó fiúk a börtönt kockáztatták, a CPG tagjai pedig másfél év letöltendő szabadságvesztést kaptak 1983-ban, nagy nyilvánosság előtt, csoport tagjaként, folytatólagosan elkövetett izgatás miatt. A Budapestre költözött szegedi punkok repertoárján bűnlajstromán szerepelt a Szovjetunió és az Egyesült Államok közé hatalomvágy és atomarzenál tekintetében egyenlőségjelet tevő CC20 is (azoknak, akik nem tanultak oroszul: a cirill C sz-nek ejtendő; a korabeli sajtó SS-20-nak írta a szovjet nukleáris rakéták nevét, amelyek az amerikai Pershing cirkálórakéták telepítését voltak hivatva ellensúlyozni – vagy fordítva, a fene se tudta, kinek higgyen… egyébként a kubai válságot kiváltó, közepes hatótávolságú szovjet ballisztikus rakéták még csak SS-4 sorszámot viseltek).
Scars: Your Attention Please
„A figyelmüket kérem. A Sarkköri Védelmi Riasztórendszer legfrissebb figyelmeztetése szerint az ellenség legalább egy megatonna erejű nukleáris támadást indított jelentősebb városaink ellen. Jelen közlemény után három, ismétlem: három perc áll rendelkezésükre, hogy eleget tegyenek a Polgári Védelmi Szabályzat Atomtámadás című fejezetének 23. oldalán található óvóhelyi előírásoknak. Akit két perccel a kijárási tilalom után az utcán találnak, agyonlövik. Ne, ismétlem: ne vigyék kedvenc háziállataikat – még a madarakat sem – az óvóhelyre, mert elszívják az értékes levegőt. Az időseket és ágyhoz kötötteket hagyják ott, semmit, ismétlem: semmit sem tehetnek értük. Egy különleges népirtó osztag humánusan megszabadul majd tőlük… – így indul a Scars rádióközleményt formázó száma. Robert King halk, kérő hangon kezdi, majd a határozott és szenvtelen parancsosztó tónuson át jut el az extatikus imádságig: „Mindannyian Isten kezében vagyunk, ámen!”
A Your Attention Please eredetileg az i-D című trendmagazin kislemez mellékleteként jelent meg, majd helyet kapott a skót zenekar első és egyetlen albumán is (Author! Author!, 1981). Koncertjeiket rendszeresen ezzel zárták, ahogyan ezen az 1979-es londoni felvételen is látható.
A szám szövege Peter Porter hasonló című versén alapul, néhány húzással, betoldással és változtatással, a drámai hatás kedvéért. Az 1951-ben Angliába települt ausztrál költő versét 1961-ben egy színész előadta a BBC-ben, amely utóbb elnézést kért azoktól, akik azt hitték, igazi figyelmeztetést hallanak, s valóságos atomcsapás közeleg. Peter Porter 2010-ben hunyt el, ismerhette a Scars verzióját.
Specials: Man At C & A
Más zene, más szöveg, de hasonló figyelmeztetés: nukleáris támadás történt, kitört a harmadik világháború! A Scars számától eltérően, ahol csak a hivatalos közleményt halljuk, itt megszólal az események elszenvedője, a szürke kisember is: „Nincs beleszólásom a háborús játszmáikba.”
Amikor a Man At C&A 1980-ban, a Specials második albumán (More Specials) megjelent, még nem volt Magyarországon ilyen áruház. Miután elpárolgott a szocializmus és kimentek a szovjetek, bejött a C&A is.
A 70-es, 80-as évek fordulóján a szovjet–amerikai fegyverkezési verseny szított feszültségét. A háborús előérzet tört fel a Trabant és a UK Subs, a Scars és a Specials számaiban, s ennek adott ironikus hangot a német Geier Sturzpflug umcaccája is: Besuchen Sie Europa (solange es noch steht). 1983-as kislemezükben Európa meglátogatására hívtak, mielőtt még a velencei Canale Grandén tengeralattjárók horgonyoznak le, a római Szent Péter téren rakétakilövőt állítanak fel, az ankarai bazár fölött bombaszőnyeg lebeg, az Olümposz csúcsáról pedig Pershing–2 rakéta emelkedik magasba…
Trouble Funk: Drop The Bomb
A bombától tartó európai hangok után éles váltás: ez a washingtoni csapat egyenesen bombázásra szólított fel 1982-ben. Elég rosszul hangzik, de szerintem nem szó szerint értendő. A Drop The Bomb szövegéből csak annyit sikerült kivennem, hogy különböző crew-kra – feltételezem, rivális hiphopcsapatokra, táncosokra, dj-kre – dobnának bombát, egy kérdéssel megtoldva: „Na most mihez kezdtek?” Ez nekem zenés párbajt jelez, ahol egymást cikizve és hergelve a legtöbbet akarják kihozni önmagukból, a lehető legfergetegesebb bulit alapozva meg elképesztő ritmusorgiáikkal. És a lövöldözős számítógépes játékokat felidéző, pittyogó hangok sem a vérkomoly bombázás felé mutatnak.
De talán tévedek, és a Drop The Bombnak lehet súlyosabb olvasata is. Erre utal, hogy a U2 innen merített inspirációt Seconds című számához (élőben lásd itt). Az 1983-as War albumon hallható Seconds valóban az egyetlen gombnyomással kioldható, s akár házilag is összeeszkábálható atombombáról szól. „Egyetlen másodpercig tart búcsút mondani” – ahogyan a pusztító erő is másodperc alatt kiszabadítható fogságából.
Addig azonban tart a tánc.
Ani DiFranco: Self Evident
Jövünk haza az óvodából a kislányommal, szól a telefon, a bátyám az, kapcsoljam be gyorsan a tévét. Tizennégy éve volt, az a kislány most szeptembertől egyetemre jár majd, de máig emlékszem, hogy elfogott a remegés a tévé előtt. Repülőgépek szálltak bele a Világkereskedelmi Központ ikertornyaiba. New Yorkot kapta el a káosz, de rajtam Budapesten is szorongás lett úrrá. Az összedűlő épületek látványa, az elképzelhetetlen, mégis megtörtént dolgok felfoghatatlansága minden erőmtől megfosztott. 2001. szeptember 11., azaz 9/11 azóta a terror szinonimája. Nincs itt hely, nem is tudnám összeszedni az ebből született összes zenét Bruce Springsteen albumától (The Rising, 2002) Tori Amos (I Can’t See New York, 2002) és Suzanne Vega (Anniversary, 2007) dalain át Steve Reich kompozíciójáig (WTC 9/11, 2009), de Ani DiFranco és Laurie Anderson spoken word darabja feltétlenül idekívánkozik.
Ani DiFranco az összes ostoba akciófilm okozta borzongáson túltevő, valóságos háborús sokk hatása alatt is igyekszik megtartani józan eszét, nem liheg bosszút, és az abnormális körülmények közepette is fenntartja magának a politikai vezetés bírálatának jogát. Szenvedélyes és érzékeny kilenc percet produkál a terrortámadás egyéves évfordulójára időzített dupla élő albumán (So Much Shouting, So Much Laughter, 2002) hallható versében, emberi alakot öltő költeményeknek nevezvén a több mint 3000 áldozatot. Mert minden egyes ember egy vers, 90% metafora, 10%-ban szó szerint veendő… sajnos videót erről nem találtam, aki látni is akarja, itt megtalálja egy másik számát.
Laurie Anderson: Lolabelle
Laurie Anderson másféle temperamentum. Egyszerű történetet mesél el, de a végén összeszorul az ember szíve. Hőse a kutyája, Lolabelle. A kaliforniai erdőben kirándulván a kis rat terrier, előre-hátra szaladva, szimatolva méri fel a terepet, biztonságos-e az ösvény. Sokáig a legnagyobb rend, nyugalom. Egy tisztáson azonban hirtelen olyasmi történik vele, mint még soha életében: zsákmányállatnak érzi magát: keselyűk köröznek fölötte, mintha azt méregetnék, mit tegyenek. Alacsonyra ereszkedvén rájöttek, hogy nem tudnák könnyen elkapni, mert nagyobb, mint a nyuszi, aminek a magasból vélték.
Laurie Anderson ekkor vadonatúj gondolatot látott átfutni okos és játékos négylábú barátja ábrázatán: Lolabelle ráébredt, hogy „a levegőből is jöhetnek”. Ugyanazt a rémült döbbenetet látta rajta, mint New York-i szomszédai arcán, amikor 9/11 után ráébredtek Amerika sebezhetőségére: hogy a támadók „a levegőből is jöhetnek”, és hogy „ez mostantól már mindig így lesz”.
A kutyás történet előtt Laurie Anderson Flow című, rövid instrumentális szerzeménye szól. A felvételt Jarvis Cockernek, a Pulp énekesének rádióműsorából rögzítvén töltötte fel valaki a YouTube-ra. Amerika valamivel korábbi, de nem saját földjén lezajlott háborús konfliktusát a Night In Baghdad című számában érintette Laurie Anderson. Aki pedig arra is kíváncsi, milyen ügyes volt Lolabelle, kattintson ide. Vagy szeptemberben üljön be a Velencei Filmfesztiválra, amelynek versenyprogramjába meghívták Heart of a Dog című művét.
Legutóbb: Beszélő halak, narkós rovarok – 37. Állati dalok, második rész
Legközelebb: Sírás, nevetés
