Trio Matamaros: Lagrimas negras
Az első könnycsepp 1929-ben gördült le Miguel Matamaros arcán… Bocs, ez így túl szirupos. Szóval, Miguel Matamaros, a nevét viselő trió vezetője 1929-ben írta a Lagrimas negrast. Nem tudom, mikortól számítják a kubai son (azaz dal) és a bolero örökzöldjei közé, de kétségtelenül ott a helye. Sokan előadták: Celia Cruz például erősebben átdolgozva, a Buena Vista Social Club világhódító veteránjai az eredetihez közelebbi felfogásban, de ezt már Matamarosék nem érték meg (a zenekaralapító 1971-ben hunyt el, 75 éves korában). Az első BVSC-lemezen, 1997-ben ugyan nem szerepelt a Lagrimas negras, pedig fölvették Omara Portuondo énekével, de csak nemrég hozták nyilvánosságra kiadatlan felvételeik gyűjteményén (Lost and Found, 2015). Természetesen Compay Segundo is műsoron tartotta (íme szólóban, 1999-ből, és Cesaria Evorával, 2001-ből).
A címbéli fekete könnyeket az elhagyott szerelmes sírja fájdalmában, de a szenvedés, a csalódás, az illúziók elvesztése dacára sem átkozza a másikat, nem gyűlölte meg, sőt álmaiban még áldásokkal is borítja. A túlcsorduló érzelem szirupveszélyes, de a Trio Matamaros 1931-es felvétele évtizedekre előre érvényes mintát adott a könnyáradat mederben tartásához.
Arsenio Rodriguez: No me llores más
A második könnycsepp Arsenio Rodriguezé, húsz évvel Miguel Matamaros után. 1949-es kislemeze (a feledhető Feliz viaje) B oldalára tette a dalt, amelyet ötven évvel később Omara Portuondo ültetett a fülünkbe, a Buena Vista-produkciók részeként, Ibrahim Ferrer közreműködésével. Öreg pár, civakodnak, mondják a magukét, végül egymás kezét fogva megpróbálnak békességben élni együtt.
Omara Portuondo és Ibrahim Ferrer 1999-es előadásában egy zenés párbeszédre futott ki a No me llores más. Arsenio Rodriguez 1949-es verziója e nélkül önti dalba a se vele, se nélküle szituációt, amikor az egyik félnek elege van („recsegő lemezként ismételgeted a régi hazugságaidat”), szereti, de nem akar tovább tűrni, a másik pedig a címet ismétlő refrénben kérleli, hogy ne sírjon, mert azt meg ő nem bírja elviselni.
Miguel Matamaroshoz hasonlóan Arsenio Rodriguez sem érte meg a No me llores más világsikerét: 59 éves korában, 1970-ben hunyt el. A gyerekkorától fogva vak muzsikus (hangszere a tres, a kubai gitár volt) zenekarában 1943–45 között Rubén González zongorázott, akit a Buena Vistából ismerhetünk. A fenti felvételen azonban nem ő, hanem Lilí (vagyis Luis) Martínez játszik (a két énekes pedig René Scull és Estela Rodriguez). Az Arsenio Rodriguez 1946–51 közötti felvételeiből összeállított album (Dundunbanza, 1994) szerint a No me llores más Lilí Martínez szerzeménye, Omara Portuondo albumán viszont Arsenio Rodriguezt tüntették fel – nem tudok igazságot tenni, de bármelyikük írta, telibe találta.
Julie London: Cry Me a River
A harmadik könnycsepp Julie Londoné 1955-ből. A maga részéről ő már folyónyi könnyet ontott, s most ugyanezt várja el hűtlen szerelmétől, aki visszatérne hozzá. A férfi megcsalta, elhagyta, azt mondta, elege van belőle, meg egyáltalán a szerelemből, ami olyan „plebejus” dolog, most pedig bocsánatot kér, és azt állítja, szereti. Hát, énekli Julie London, akkor bizonyítsd be, hadd lássam, hogyan patakzanak a könnyeid, most te sírj nekem egy folyót.
A Cry Me a River 1955-ben jelent meg Julie London első albumán (Julie Is Her Name), amelyről már a szerelmes dalok közé is válogattam – igazság szerint az egésznek ott lehetett volna a helye. Arthur Hamilton leghíresebb szerzeménye ez, több mint kétszázan futottak neki. Elsőként Julie London vette lemezre. Nem tudok elképzelni szívemnek kedvesebb változatot az övénél. Ez hallható a The Girl Can’t Help It című zenés vígjátékban is, (1956, rendezte Frank Tashlin): a beivott Tom Ewell az ő lemezét teszi fel, s őt véli látni lakása minden szegletében.
Patsy Cline: I Cried All The Way To The Altar
Ez a negyedik könnycsepp, de mostantól nem számoljuk egyesével, a végére úgyis meglesz mind a húsz. Patsy Cline pályája kezdetén, 1956-ban vette fel ezt a számot. Ha hihetünk a diszkográfiáknak, életében kiadott albumainak egyikén sem szerepel: a számtalan posztumusz korong egyikén jelent meg először, röviddel halála után (In Memoriam Patsy Cline). 1963 márciusában, 30 éves korában, fellépésről hazafelé tartva repülőszerencsétlenség áldozata lett. A gépet menedzsere vezette viszontagságos időjárási viszonyok közepette.
Az I Cried All The Way To The Altar szentimentális country. A címből még nem, de a harmadik sorból már kiderül: a mennyasszony nem örömkönnyeket sír az oltár felé menet. A boldogság elveszett esélyére gondol, arra, hogy hiba volt szakítania szerelmével, de már késő, nem lehet újrakezdeni. Megy az oltár felé, mosolyog, potyog a könnye, s tudja, hogy két fájó szív (ő és elhagyott szerelme) mellé hamarosan felzárkózik a harmadik is (a még mit sem sejtő ifjú férj).
Solomon Burke: Cry To Me
Ha elhagyott a szerelmed, s nem maradt utána más, csak a parfümje illata, és senki nem hív fel telefonon, és magányosan innád borodat, aminél nincs szomorúbb dolog a világon, nem érzed úgy hogy sírnod kell? – kérdi Solomon Burke, segítséget ajánlva: sírd el nekem a bánatod. A lelki elsősegély működött, Solomon Burke a soul úttörői közé énekelte magát.
Élete legfontosabb slágere volt a Cry To Me. 1962-ben jelent meg kis- és nagylemezen (Solomon Burke's Greatest Hits). Azután jöttek a feldolgozások, köztük a Rolling Stonesé 1965-ben, az eredetinél lassabb, s ezért egy fokkal tán még szívbemarkolóbb verzióban (2.20-tól Solomon Burke arcképével).
Marianne Faithfull: As Tears Go By
A Stones-féle Cry To Me-diaklip elején, 0.15-nél Mick Jaggert láthatjuk Marianne Faithfull társaságában. Híresebb párra aligha vadászhattak a paparazzik a 60-as évek közepének Londonjában. A Jagger-Richards duó Marianne Faithfullnak írta első szerzeményét – de legalább is az elsők egyikét –, miután menedzserük, Andrew Oldham dalírásra fogta őket, részben a Stones, részben a menedzsmentje többi pártfogoltja, köztük a mindössze 18 éves Marianne számára. A fenti tévéshow-részletben – ahol a Beatles menedzsere, Brian Epstein konferálja be (Epsteint pedig Paul Anka) – Marianne maga a megtestesült ártatlanság. Csak ül sellőpózban, szolidan összezárt lábakkal, és arról énekel, hogy ül, és nézi a játszadozó gyerekeket, a mosolygó arcokat, miközben könnyek peregnek le az arcán.
Kislemezen 1964-ben jött ki az As Tears Go By, nagylemezen egy évvel később. Ugyanekkor, 1965-ben a Stones is lemezre vette. Itt Marianne Faithfull-fotókat nézegethetünk akusztikus gitár, vonósnégyes és Jagger hangjára. Szép pár voltak. Aztán teltek az évek, sok minden történt, nem fér ide. Lényeg a lényeg, hogy Marianne Faithfull 1987-ben, érett asszonyként ismét elővette hajdani virágénekét. Az arcára nem könnyű ráismerni, a hangjára lehetetlen, dala pedig – nem utolsósorban a videó jóvoltából – az idő múlásával, az öregedéssel szembenézés motívumával gazdagott. S hogy ő maga milyen önironikusan tekint vissza „a dalocskára, amellyel ez az egész átkozott dolog elindult”, azt egy 2005-ös hollywoodi koncertfelvétel mutatja.
? & the Mysterians: 96 Tears
Könnycseppeket nem számolgatunk, de itt konkrétan 96 darabról van szó. Ennyi könnyet fogsz ejteni, jósolja a Kérdőjel és napszemüveg mögé rejtőző énekes a hűtlen szerelmének, aki lenézi és kineveti. De nem lesz ez mindig így, bíztatja magát bosszút forralva, hamarosan föléd kerülök, te pedig bőgni fogsz, 96 könnyet ejtve. Akkor tán majd magamhoz hívlak – pedig te nem hívsz most, hogy padlón vagyok, és annyi könnyet ejtek, amennyi túl sok egy szívnek.
1966 októberében ezzel vezette az amerikai slágerlistát a mexikói bevándorlók leszármazottaiból alakult zenekar, élén a titokzatos ?-lel (akiről azért csak kiderült, hogy Rudy Martineznek hívják; itt egy korabeli tévéfelvétele). A 96 Tears sikerét nem tudták megismételni, de a minimalista orgonatémával és garázshangzással hódító szám máig a rögeszmés szenvedély himnusza. Question Mark (így is írják az énekes művésznevét) ügyel a ködösítésre, ébren tartja a rejtélyt, hogy miért épp 96.
Smokey Robinson & The Miracles: Tears of A Clown
Smokey Robinson épp ellenkezőleg: fellebbenti a fátylat. Elárulja, hogy a boldogság: színlelés. Álca. A mosoly a világ legszomorúbb dolgát fedi el: a bohóc könnyeit. A sírás oka pedig, mi más, az elhagyott szerelmes csalódása.
Smokey Robinson és együttese 1960-tól sorozatban szállította a slágereket a detroiti Motown Recordsnak. A részben Stevie Wonder írta Tears Of A Clown eredetileg a Miracles 1967-es albumán (Make It Happen) jelent meg, de kislemezként csak három évvel később hozták ki. Nem tudom, mire vártak, s azt sem, mi lett volna, ha nem várnak, de tény: Angliában és Amerikában egyaránt listavezető lett. Így nézett ki mindez egy 1970-es tévéshow-ban, s így kelt új életre 1979-ben, az English Beat skaverziójában.
Bob Marley & The Wailers: No Woman No Cry
Ne, asszony, ne sírj, most el kell mennem, de minden rendben lesz, csak ne ontsd a könnyeidet – kérleli vigasztalóan párját Bob Marley, közös emlékeiket felidézve. Az udvaron főzött kukoricakását, az izzó fahasábok bevilágította éjszakát, a régi barátokat, s ahogy azt figyelték, miként próbálnak „az álszentek” elvegyülni a „jó emberek” között. Mindez fényévnyi távolságra van a „Nincs asszony, nincs sírás” verziótól, amelyet valaki a magyar közegbe plántált, nyelvismeret hiányából és/vagy macsóságból, mindegy is.
Könnyes búcsú és elhomályosult tekintetű emlékezés mindannyiunk életében megeshet. Bob Marley azonban a világ bármely pontján közös élményeken túl konkrétan Trenchtownba helyezi jelenetét, egy government yardba. Kormányzati udvar, ennek magyarul semmi értelme, nem is erről van szó. A jamaicai főváros, Kingston egyik városrészében, Trenchtownban – ahonan egyébként Marley és sok más reggae-nagyság indult – az 1930-as években, a brit gyarmati kormányzóság lakótelepeket alakított ki, egy-kétemeletes házakkal, közös főzési és tisztálkodási lehetőségekkel. Az épületek nagyobb udvarokat fogtak körbe. E telepeket nevezték Government Yardoknak. Az „álszentek” pedig azért kerülhettek a dalszövegbe, mert a 70-es években bandaháborúvá züllő politikai élet egyik legzűrösebb helyszíne Trenchtown volt, heves pártaktivitással, így lehetett helyben megfigyelni jó és rossz keveredését.
A No Woman No Cry rövid idő alatt a Wailers két albumán is helyet kapott, egyik stúdióban (Natty Dread, 1974), másik élőben (Live, 1975) készült. A fenti koncertfelvétel 1976-ból való.
Justin Hinds & Dominoes: Wipe Your Weeping Eyes
Kinek a tanácsait vagyunk hajlandóak megfogadni, pláne, ha dalban közli azokat? Ezt mindenki maga dönti el. Én mindenesetre megfontolásra ajánlom Justin Hinds szavait – ő is csak a körülmények mérlegelésére, cselekedeteink végiggondolására bíztat.
Ha bolondokkal tartasz, magad is bolondabb leszel. Ha bölcsekkel, bölcsebb. Ha büszkékkel, akkor gőgössé válsz. Ha szelídekkel, megöröklöd e Földet. Töröld meg könnyes szemed, s gondold végig, mit teszel.
Ez Justin Hinds tanácsa 1978-ból. Nem biztos, hogy a krisztusi szelídség minden esetben célra vezet, de a hangsúly inkább a megfontoláson lehet. Justin Hinds szelíd hangja ezt sugallja. Hogy ne utólag kelljen könnyeinket törölgetve kárhoztatnunk magunkat butaságunk, kevélységünk vagy durvaságunk miatt.
Grace Jones: Cry Now Laugh Later
Az nevet igazán, aki utoljára nevet. Ezt juttatja eszünkbe Grace Jones, ha nem is egészen így fogalmazza meg üzenetét: előbb sírni, azután nevetni.
Vázlatos jelenetekkel dolgozik. Van egyszer egy rablás: két tolvaj a lekötözött áldozat szeme láttára lép le a kocsival. (Sírhatsz, mert kifosztottak, nevethetsz, mert élve megúsztad.) Aztán egy börtönjelenet: a bevándorlónak nincs pénze kivásárolni magát, a rács mögött rohad, míg vissza nem toloncolják. (Sírhatsz, mert fájdalmas, amit műveltek veled, nevethetsz mert legalább nem nyúlnak hozzád még egyszer; innen egy kattintás a migrációról szóló dalok sora, de van kijárat Grace Jones és a szex felé is, ha az jobban izgat…) Végül egy vélhetően párkapcsolati pillanatkép: most megríkattál, de majd nevetek én még rajtad, eljön a kölcsönvisszaadás ideje.
A Cry Now Laugh Later Grace Jones hatodik albumán (Living My Life, 1982), majd kislemezen jelent meg. S átvezet néhány „nevetős” dalhoz.
Lloyd Cole & The Commotions: Lost Weekend
Elcsesztem egy hétvégét Amszterdamban, kétoldali tüdőgyulladás egy egyágyas szobában, a legbetegebb vicc pedig a gyógyszer ára volt. Nevetsz rajtam? Nevethetnék én is veled?
Lloyd Cole az önirónia bajnokaként zenésíti meg saját szerencsétlenkedését. Ejts le, és darabjaimra hullok, közli, de mindezért – a könnyekbe torkolló 24 évért, a tenyerébe tetovált szerelmes dal hiábavalóságáért – senki mást nem hibáztat, csak önmagát.
A Lost Weekend a második albumán jelent meg (Easy Pieces, 1985). Nem volt túl nagy sláger, de azóta is a fülemben csilingel.
The Smiths: That Joke Isn’t Funny Anymore
„Amikor azokon nevetsz, akik oly nagyon magányosak, hogy egyetlen vágyuk a halál, nos, attól tartok, én ezen nem tudok mosolyogni. Bárcsak nevethetnék, de ez egyáltalán nem jó vicc. Túl közelről érint” – énekli a szám elején Morrissey, majd végtelenségbe veszve ismételgeti: „Láttam ezt mások életében, s most az enyémben is ez történik…”
Amilyen öniróniával kezeli kudarcát Lloyd Cole, oly mélységes együttérzéssel viseltetik Morrissey a kiröhögöttek, a még estükben is megrugdosott boldogtalanok iránt a Smiths második albumán (Meat Is Murder, 1985) és kislemezen is megjelent számban. Érzékenysége, empátiája mellett Johnny Marr gitárjátéka (különösen 1.02-től) emeli a Smiths-életmű jelentős dalai közé a That Joke Isn’t Funny Anymore-t.
Nick Cave & The Bad Seeds: Weeping Song
Ha nincs ok nevetésre, sírásra mindig akad. A Weeping Songban mindenki sír, az asszonyok a férfiak miatt, a férfiak az asszonyok miatt, sírnak a gyerekek, és sír a közösség lelkiatyja is. Álomba sírják magukat. Nincs pontos válasz, miért, hiába kérdezgeti Blixa Bargeldet Nick Cave (atyámnak szólítja, s a videóklipben mindketten papnak öltöztek). Miért hát a sok sírás? Ez egy siratódal, azért.
A Weeping Song a Nick Cave & The Bad Seeds hatodik albumán (The Good Son, 1990) és kislemezen jelent meg. A fenti koncertfelvételt is ekkor rögzítette a BBC. Most pedig brutálisan aktuálissá tette az élet – a halál. Nick Cave ikerfiainak egyike, Arthur júliusban lecsúszott egy szikláról Brightonnál, és belehalt súlyos sérüléseibe. 15 éves volt. Nagyjából tíz évvel fiatalabb a Weeping Songnál, amely immár érte is szól.
Womack & Womack: Teardrops
Minden rád emlékeztet, énekli Linda Womack, minden búcsúszó, minden lábnyom a táncparketten, minden suttogás a sminkszobában, minden. Könnyes szemmel fogadkozik, hogy legközelebb hűséges lesz. Minden dalon elbőgi magát, teszi hozzá a kórus, minden dalon.
1988 egyik nagy slágere volt a Teardrops, Cecil Womack és felesége, Linda (amúgy Sam Cooke lánya) negyedik közös albumáról (Conscience, 1988). Linda fájdalmasan szép, törékeny és mégis erőteljes hangja lenyűgöz, valahányszor meghallom, odavagyok érte.
Travis: The Last Laugh Of The Laughter
Ne legyenek kétségeink, ha már a cím a vidámság végét jövendöli, nem lesz itt móka, kacagás. Annak vége. Elhal a nevetés, elszürkül az ég, kihuny a fény, elmúlt az év, tán az élet is. De legalábbis egy fejezet utolsó lapjához értünk.
Amikor 0.40-nél Fran Healy szenvedő hangon énekelni kezd, azt hihetjük, a Travis kölcsönkérte Thom Yorke-ot a Radioheadtől, de ezt a bosszantó benyomást hamar maga alá temeti a dal melankóliája, mellékessé válik, ki az és kire emlékeztet. A skót zenekar második stúdióalbumán (The Man Who, 1999) hallható The Last Laugh Of The Laughter a szomorú szépség birodalmába hív. Jól érezzük itt magunkat, tudjuk, hogy valahol létezik nevetés, és vannak, akiknek vidáman telik az idejük, de nekünk most az nem hiányzik. Ha elhalt a nevetés, elhalt, c’est la vie.
Nouvelle Vague: Sorry For Laughing
Skótok és franciák.
Túl jó dolgom lehet, hogy ilyesmiken problémázok, de tényleg sokáig vacilláltam, mi legyen a Sorry For Laughinggal. Adjam a Josef K eredeti klipjét 1981-ből, vagy inkább a Nouvelle Vague 2004-es feldolgozását.
Tehát: skótok vagy franciák.
A 70-es, 80-as évek fordulóján Skóciában hirtelen előjött a semmiből egy csomó jó kis poszt-punk gitárzenekar. Olyanok, mint az edinburghi Scars vagy a kafkai nevet választó, szintén edinburghi Josef K. Az ő negyedik kislemezük volt a Sorry For Laughing. Ráadásul jól megy mellé a Falling and Laughing is a glasgowi Orange Juice-tól.
Aztán a skótokat legyűrték a franciák, a türelmetlen, zaklatott tempót az álmodozás kéjes lustasága. A Sorry For Laughing így is, úgy is működik. Átérezhetjük, hogy valaki tíz évig töri a fejét egy életbevágó kérdésen („miért kezdenek énekelni az angyalok”), elfogadhatjuk tehetetlenségét („átölelnélek, de mindkét karom fából van”) és bocsánatkérését, amiért elnevette magát (de hát „túl sok minden történik”). A Nouvelle Vague szépen megmutatja, hogy a Sorry For Laughing igazi dal, túléli alkotóit.
St. Vincent: Every Tear Disappears
Hívd fel a 21. századot, és szólj neki, hagyjon nyugtot nekünk, énekli St. Vincent. Ja, hagyjon békét, ez nem volna rossz, bólintunk rá, még 15 év sem telt el belőle, de így is túl sok nyomorúságot hozott, fel kéne hívni, mennyi is a száma? De mi lesz, ha netán nem kerül elő? Kénytelenek leszünk beérni a vigasztaló címmel: minden könny eltűnik. „Hát a fájdalom? – kérdi, s válaszol is: – Ne kérdezd, miként, de tudom, elhalványul.”
Higyjünk neki, hogy így történik, s akkor, jobb híján a könnyek automatikus felszáradásának reményében bízva nézhetjük a legújabb albumán (St. Vincent, 2014) megjelent Every Tear Disappears élő felvételét a tokiói Hostess Club színpadán, 2015 februárjából. (Egy másik St. Vincent-jóslatért katt ide.)
Nina Hagen: Naturträne
Nina Hagen természetet és könnyeket ígér. Természetes könnyeket. Meg is adja. Városi tájképpel, fecskékkel, nyitott ablakon besüvítő jeges széllel, zörgő kipufogócsövekkel, aranyló vörösben lemenő nappal, egy ismerős férfi emlékével, nehéz szívvel, sajgó lélekkel – mindez lefárasztja és siránkozásra készteti, nagy levegő, ahhhhhhhhhhh, kezdődhet az áriázás. Eleinte mintha komolyan csinálná, de mégse, mimikája és öklendezése az undor és paródia felé billenti a produkciót.
S akkor még a cumiból készült fülbevalókról szót sem ejtettünk.
Nina Hagen dortmundi koncertjén vagyunk, 1978-ban, első albuma (Nina Hagen Band) megjelenése után. Ellentmondást nem tűrő erővel jelzi, hogy ki a nyugatnémet punk királynője: ő, az NDK-kalickából kiröpült csalogány (lásd még itt).
Kontroll Csoport: Hol vannak a régi álmaim?
Sírás, nevetés. Nem hiszem, hogy a Kontroll Csoportnál letaglózóbb hatással lehetne összehozni. „Ha kedvem van nevetni, nevetek mindenen” – mondja Kistamás László, de persze a legérzékenyebb orrú rendőrkutya sem találna rá a nevethetnékjére. Ehelyett sírógörcsöt kap.
Színház, zene, élet, eksztázis.
Ha technikailag nem tökéletes is az Egyetemi Színpadon, 1983-ban rögzített videofelvétel, de remélhetőleg ma is átjön belőle, milyen elképesztő produkcióra volt képes a Kontroll Csoport, mennyi erőt, mennyi érzelmet tudtak pár percbe sűríteni, hogyan tudtak a szenvedély és szenvedés szélső határáig feszíteni egy romantikusnak induló dalocskát.
Bárdos Deák Ágnes írta Hajnóczy Csaba gitármotívumától és egy Pere Ubu-számtól inspirálva. Ehhez tette hozzá bevezető monológját – plusz testét, lelkét, szívét, tüdejét, mindenét – Kistamás.
Semmibe veszett álmaikat siratták 1983-ban.
Én meg mások álomdalainak nyomába eredek. Hamarosan kiderül, mit találtam.
Legutóbb: Ihlető robbanásveszély – 38. Bombatámadások, merényletek
Legközelebb: Álom
