Beszélő halak, narkós rovarok – 37. Állati dalok, második rész

  • Szőnyei Tamás
  • 2015. július 20.

A nagy számok örvénye

Úszó, szálló, csúszó, mászó lények a Chemical Brothers, a Cocteau Twins, a Madredeus, Lhasa, a Pulic Image Ltd, John Lee Hooker, Sarah Vaughan, a Marvelettes, Inez & Charlie Foxx, Moondog, a Fleetwood Mac, a Wire, a Bow Wow Wow, a The Bird & The Bee, a Los Incas és Paz Flores és Montalvo Francisco dalaiban.

Chemical Brothers: The Salmon Dance

Egy hónapja négylábú kedvenceink dalait az OK Go kutyusai vezették be impozáns koreográfiájukkal – no de mi az ahhoz képest, ahogyan itt a halak táncolnak? Kész Chorus Line! Sőt érdekességeket is mesélnek a lazacok életéből. „Barátaink zöme szaglás útján talál otthoni vizekre. Érzékenyebb a szaglásuk a kutyáénál és medvéénél. Remek, mi? Családtagjaim eligazodását ezen kívül az óceánok áramlatai, az árapály és a hold gravitációs ereje is segítik” – okítja barátját Sammy, a lazac. „A hold? A halak odafigyelnek a holdra?” – csodálkozik tátott szájjal Fatlip, a piranha.

Mi meg csak vigyorgunk kikerekedett szemmel, mint az akváriuma előtt kifekvő srác, aki nem tudja, álmodik-e vagy valami szertől hallucinál.

A The Salmon Dance a Chemical Brothers hatodik stúdióalbumán (We Are The Night, 2007) jelent meg. A ritmusra beszélő, táncoló halakat egy 3D-animációs brigád varázsolta a Chemical Brothers klipjébe (megérdemelnék, hogy itt álljon a nevük, de csak azt találtam, hogy Dom & Nic rendezte, Tony vágta). Fatlip tényleg piranha, viszont Sammy, a lazac valójában tüskéshal (de legalább szép rózsaszín, mint a lazac húsa), a harmadikat pedig, aki felfújja magát, számítógépen rakták össze gömbhalból és sünhalból.

A lazactáncban egyébként kezünket oldalunkhoz szorítva kéne ráznunk a testünket, mintha fölfelé úsznánk, árral szemben – túl bonyolult? Akkor próbálkozz a The Fish névre keresztelt tánccal, az óceán hullámainak lassú ringatását érzékeltető Mindy Carson 1955-ös betanításában, aki víziállatok (lazac, lepényhal, tonhal, rák, csikóhal, osztriga) mellett egy új mozgássort is megemlít a dalszövegben: a rock & rollt. S ha ez megy, jöhet ezernyi más tánc, itt.

Paz Flores y Montalvo Francisco: La Cucaracha

Sok baja van a csótánynak: nem tud járni, mert nincsenek már meg a lábai. Ráadásul emiatt nem tud elmenni marihuánát szívni. Elfért volna ez a vidám mexikói népdal a marihuánás összeállításban, de jó helyen van itt, az állatok között is.

A La Cucaracha eredete homályba vész, viszont számos szövegváltozata ismert. Az 1910-es, 20-as évek mexikói forradalmától fogva igazi népdalként működött: minden politikai oldal hozzáköltötte a maga strófáit, dicsőítve saját hőseit, gúnyolva az ellenféléit (egy idevágó értelmezés szerint a csótány egy gyűlölt, iszákos politikust testesít meg). A refrénben azonban mindegyik változatban előjön a marihuánát hiányoló lábatlan rovar – a mexikói nemzeti egyetértés alapja, a legnagyobb közös nevező, leendő drogbárók óvodai jele.

A La Cucaracha legkorábbi, ismert felvételét 1934-ben készítette Paz Flores és Montalvo Francisco, villistaként, azaz Pancho Villa oldaláról. Azóta sokan előadták, 30 évvel később, 1964-ben például a jamaicai Skatalites instrumentálisan, ska ritmusban, újabb 40 év elteltével pedig Lila Downs, aki az Amerikában dolgozó mexikói vendégmunkásokról is énekelt. 2004-es feldolgozásába ő a régi harcosok, Pancho Villa és Zapata mellett – sőt: előtt – olyan kommunisták nevét is beleszőtte, mint a chilei dalénekes, Victor Jara és az argentin-kubai forradalmár, Che Guevara.

John Lee Hooker: Crawling King Snake

Királysikló vagyok, közli ellentmondást nem tűrő hangon John Lee Hooker, féltékenyen őrizve birodalmát: fészkét és asszonyát. Aki előtt azonban király létére is csúszik, mászik, hogy elérje, amit akar.

John Lee Hooker 1949-ben bújt a királysikló bőrébe. Hasonlóan tettek mások is, köztük Howlin’ Wolf, Muddy Waters vagy Jim Morrison, aki az LA Woman című, 1971-es Doors-albumon öltötte magára, mindörökre. De mindannyian kölcsönözték a kígyóbőrt: a Mississippi deltavidékéről származó dalt elsőként Big Joe Williams rögzítette lemezre, 1941-ben, a kígyó ősi erotikus szimbólumával gazdagítva a bluest. Tőle vette át Hooker, némi szövegváltoztatással, és soha le nem vedlette, hordta öregkoráig (itt például egy 1992-es koncertfelvétel és egy csodás zokni).

Sarah Vaughan: Lullaby of Birdland

Sarah Vaughan szavakkal kifejezhetetlenül szerelmes, ezért a természethez fordul érzelmei körülírásakor: a madárvilághoz („Hallottál már turbékoló gerlepárt? Ugyanily varázslatos zene csendül ajkunkon, ha csókolózunk”) és a növényvilághoz („Itt egy öreg szomorúfűz, az tud csak igazán sírni – így sírok én is a párnámba, ha búcsút intesz”).

George David Weiss ezzel aligha nevezhetett volna be a legeredetibb szerelmes dalszövegek versenyébe, George Shearing melódiája és Sarah Vaughan előadása azonban a szerelmes dzsessz standardek legjobbjai között jelöli ki a Lullaby of Birdland helyét. A zongorista George Shearing még instrumentális formában vette lemezre, 1952-ben. Szöveges változatát két évvel később Ella Fitzgerald mutatta be. Sarah Vaughan szintén 1954-ben rögzítette, de az övé csak 1955-ben jelent meg. Őt idézte meg Amy Winehouse is a Lullaby of Birdlandre épülő és saját papagáját sirató October Songban.

A címbéli Birdland egyébként nem csupán a turbékoló galambok fészkére utal, hanem egy New York-i dzsesszklubra is: a Birdland Charlie Parker beceneve, a Bird után kapta nevét. Hogy Parker mennyire értett a madarak nyelvén, annak eldöntéséhez az Ornithology nyújthat támpontot 1947-ből.

Inez & Charlie Foxx: Mockingbird

Nem tudok elvonatkoztatni az irodalomtól, habár lehet, hogy ez most tévút: 1960-ban jelent meg Harper Lee regénye, a To Kill a Mockingbird. 1962-ben megfilmesítették, három Oscart kapott. A faji megkülönböztetéssel is foglalkozó kortárs amerikai irodalom alapművei közé számító könyv és film révén a madárka gyorsan beröppent a kultúrtörténetbe a kertek alól. Nehéz elképzelni, hogy mindez ne játszott volna bele Inez és Charlie Foxx 1963-as dalába, noha ennek a Mockinbirdnek semmi köze a rasszizmus problémaköréhez. Csakis a szerelem életbe vágó kérdéséhez, miszerint kölcsönös-e.

A fiú vesz a lánynak egy madarat. Ha az nem énekel, akkor vesz egy gyémántgyűrűt. Ha a gyűrű nem csillog, az annak a jele, hogy a fiú összetöri a lány szívét, pedig az nagyon odavan érte. Inez és bátyja, Charlie kánonja egyedi megoldás, nem véletlenül futottak be vele. A Motown-slágergyárra tippelnénk, de a Mockingbird az alig ismert Sue Records műhelyéből került ki. Tőlük vette át Chris Blackwell, a jamaicai Island Records alapítója, aki azután Angliában terjesztette a kislemezt.

Mármost el kell mondani, hogy a magyarul 1965-ben megjelent könyv címével ellentétben (Ne bántsátok a feketerigót!) a mockingbird nem feketerigó, hanem sokszavú poszáta. Énekesmadár ez is, méghozzá nem akármilyen: képes utánozni más madarak hangját (sőt állítólag autóriasztókét is) – ezért sokszavú. De lássuk be, hiába képzettebb énekes a poszáta a rigónál, címként, magyarul aligha működött volna.

Marvelettes: Too Many Fish In The Sea

Nehogy véletlenül igazi Motown-sláger nélkül maradjunk, a Mockingbird után jöjjön 1964-ből a Too Many Fish In The Sea. Mintha a Foxx testvéreknek feleltek volna a Marvelettes tagjai: arról győzködik hallgatóságuk női felét, hogy fölösleges időpocsékolás az egyetlen és örök szerelemnek képzelt fiúhoz ragaszkodni. Ha nem szeret eléggé, el kell engedni, hadd menjen. Hiszen épp elég, sőt túl sok hal van a tengerben, előbb-utóbb úgyis horogra akad valamelyik. Van alacsony, magas, finom és kedves, nem érdemes egy miatt bánkódni, jön majd a következő.

Los Incas: El cóndor pasa

Hosszú történet, akár a kondorkeselyű átkelése az Andok szirtjei és völgyei fölött. Népdal lévén nem tudni, mikor, hol, kik és hogyan játszották először, a legelső biztos dátum 1913: ekkor mutatták be a limai Teatro Mazzi színpadán Daniel Alomia Robles komponista és Julio Baudiuin dalszövegíró zenés darabját El cóndor pasa címmel. A perui hegyekben játszódó történet az indián közösség és az amerikai tőke konfliktusáról szól, a zárójelenetben e dal hangjaira száll magasra a kondor. Az El cóndor pasát műsorán tartó folkegyüttest, a Los Incast 1965-ben, Párizsban ismerte meg Paul Simon, s ihletet kapva szöveget írt dalukhoz, majd előzékenyen átengedte az első megjelenés lehetőségét, így a Los Incas jöhetett ki vele előbb, 1969-ben. A következő évben e dallammal aratott átütő sikert Simon & Garfunkel. Az El Condor Pasa (If I Could) a duó ötödik albumán (Bridge Over Troubled Water, 1970) jelent meg, az Inkák közreműködésével. A dalt 2004-ben a nemzeti kulturális örökség részének nyilvánította Peru.

Moondog: Bird’s Lament

Az El cóndor pasával egy időben jelent meg a Bird’s Lament is, tizedannyi feltűnést sem keltve. Pedig, pedig… tessék meghallgatni, két perc sincs az egész, egymásnak felelgető szaxofonok közvetítik a madár jajszavát. Történetet kerekíthet hozzá bárki – igaz, Moondog azzal kezdi, hogy akinek van hozzá nyelve, hogy elbeszélje, az maradjon inkább szótlan.

Ennek a jegyében röviden csak annyit, hogy Moondog, polgári nevén Louis Thomas Hardin, vagy ahogy szakálla, szarvakkal ékes fejfedője és állandó tartózkodási helye után nevezték, a 6. Sugárút Vikingje tizenkét évi szünet után, 1969-ben készítette el ötödik albumát. A Moondog egyik tétele a Bird’s Lament. (Érdemes figyelni a háttérben a dobot is: mintha azt a jungle-lüktetést hozná, amely majd a 90-es években hat forradalmian újként.) A 16 éves kora óta vak zenészt igen sokra tartó ifjú minimalisták, Phil Glass, Steve Reich és Jon Gibson ezzel egy időben, szintén 1969-ben vettek fel vele négy darabot, köztük az All Is Lonelinesst, amely azután Janis Joplin előadásában vált közismertté.

Fleetwood Mac: Albatross

Továbbra is az instrumentális madárdaloknál maradva: a Fleetwood Mac 1968-ban jelentette meg kislemezen az Albatrosst. Akkora siker lett, amekkoráról a repertoárjukat meghatározó blueszal nem is álmodhattak volna: Nr. 1 lett a brit listán, s amikor 1973-ban ismét kihozták, a 2. helyig jutott.

Az Albatross Peter Green szerzeménye, de az 1970-es tévéfelvételen jól látszik, ahogy Jeremy Spencer és Danny Kirwan is hozzáteszi a magáét. A három gitáros finom összjátéka szemünk elé idézi a fehér madár elegáns siklását a tenger fölött. Az már nem az Albatross, hanem a Fleetwood Mac viharos történetéhez tartozik, hogy a dal második szárnyalásakor, 1973-ban már egyikük sem volt tagja a zenekarnak.

Peter Green egyébként egy 1959-es amerikai instrumentális dalból merített ihletet az Albatrosshoz; nincs benne szárnyas, de érdemes belehallgatni: Santo & Johnny: Sleep Walk.

Public Image Ltd: Albatross

Az albatrosz, más néven viharmadár gyakran táplálék reményében követi a tengerjáró hajókat. Egy erre utaló Coleridge-vers nyomán az angolban metaforikus tartalommal gazdagodott az albatross szó: valamiféle pszichológiai terhet jelent, amely nyomasztja az embert, keresztként viseli, és vagy sikerül megszabadulnia tőle, vagy nem. Magyarul talán a kolonc áll hozzá legközelebb – mínusz tenger.

A PiL második albumán (Metal Box, 1979) szereplő Albatross a szónak ezt a jelentését bontja ki tíz súlyos percben. A kolonc, amitől John Lydon monoton kántálásával megszabadítja magát Keith Levene karcos gitárja és Jah Wobble dörmögő basszusa támogatásával, közkeletű értelmezés szerint mindaz, ami a megelőző három-négy évben a nyakára akaszkodott: a punk, a Sex Pistols, annak menedzsere, Malcolm McLaren („Nagyon jól ismerlek, elviselhetetlen vagy, túlságosan is közelről láttalak”), s egyáltalán minden, ami korábbi művészi énjéhez, Johnny Rotten alakjához kötődött.

Bow Wow Wow: Go Wild In The Country

Miközben John Lydon kiűzte magából Malcolm McLaren ördögét, a menedzsernek is elege lett a Sex Pistolsból, s másokkal próbálkozott. Előbb Adam Ant karrierjét egyengette, majd az ő zenekarának tagjaiból alakult Bow Wow Wow-t irányítgatta, élén Annabella Lwinnel. A fenti felvétel jól mutatja, hogy a tizenéves lány temperamentuma és egzotikuma még egy tévéshow mesterséges körülményei között is érvényesül.

A Bow Wow Wow berobbanásakor a kazetta még menő újdonságnak számított, így első „nagylemezüket” csak kazettán hozták ki (Your Cassette Pet, 1980). Ezt követte a rekordhosszú címmel jelölt első album (See Jungle! See Jungle! Go Join Your Gang, Yeah. City All Over! Go Ape Crazy, 1981), s rajta a Go Wild In The Country, a városból kiszabadulás őrjítő élményének üzenetével. Szabályokat áthágni, gyorséttermi kajákat elfelejteni, ruhát ledobni, irány a vad természet lágy öle (ahogy az egyik gyerekem mondta valaha), ahol „a fűben a kígyók is abszolút szabadok”!

Wire: I Am The Fly

A Wire második albumán (Chairs Missing, 1978) és kislemezen megjelent I Am The Fly a listán nem hagyott széles nyomot – pedig a refrénjétől akár sláger is lehetett volna –, de a korszakról és a rovarokról szólván vétek volna kihagyni. Az I Am The Fly a szemtelen légy poszt-punk emlékműve. S ha magát a legyet tekintjük metaforikus élőlénynek, akkor akár az egész színtér reprezentánsaként is hallgathatjuk. Ahogyan bőrünkre, ételünkre szállva, röpködve és zümmögve idegeinkre megy a légy, úgy zavarta meg a popvilág nyugodt unalmát a punk és new wave. Megértem, hogy nagyon lehetett utálni – de szeretni is.

A Wire legye a gyógykenőcs tégelyét veszi célba. Hiába hiszed biztonságban az üveg védőtető alatt, a légy – aki azzal büszkélkedik, hogy a bolhánál is több betegséget képes terjeszteni – észrevesz rajta egy légpuskagolyó ütötte lyukat, és csakazértis belemászik.

Miért jó a légynek a kenőcsben? Csak. Hogy bosszantson. És milliószor elismételhesse, hogy ott van, ő, a légy, a kenőcsben.

A kenőcsben dagonyázó angol légy után tíz évvel megszületett hasonlóan szemtelen és rámenős francia unokaöccse: Les Negresses Vertes: Zobi la Mouche.

Cocteau Twins: Great Spangled Fritillary

A legyet utáljuk, megvetjük, amiért a szarról az ételünkre száll, és még pofátlanul össze is dörzsöli a kezét. A pillangókat viszont szeretjük, mert szépek (eltekintve a lámpafény körül röpködő szürkeségektől és a molylepkéktől, amelyeket le is csapunk, nehogy beegyék magukat a szekrénybe, spájzba). Lenyűgöz a pillangók színpompája – gombostűre is tűzzük őket, hogy még hosszabban gyönyörködhessünk bennük.

A Cocteau Twins életművében külön fejezetet képviselnek a lepkefélék ihlette számok. Azt hiszem, a második albumukat (Head Over Heels, 1983) nyitó dallal kezdődött: When Mama Was Moth, ennek egyik sora („ribbed and veined” – bordázott és erezett) önálló dalcímként tért vissza, amikor 1985-ben két EP-t készített a zenekar: az Echoes In A Shallow Bay és a Tiny Dynamine számai pillangókkal kapcsolatos címet kaptak: egy-egy lepkefajta nevét vagy a mintázatukra utaló kifejezést. E ciklusból származik a Great Spangled Fritillary (Nagy tarkalepke), de a Plain Tiger (Danaus chrysippus), a Pale Clouded White (Fakó kéneslepke), a Pink Orange Red, a Ribbed and Veined és a többi is.

Madredeus: A Andorinha da Primavera

A fecskét szívesen képzeljük el magyar madárként – még fürdőgatyát és cigit is elneveztünk róla –, pedig Szibériától Afrikáig mindenfelé él, Portugáliában is. Tanú rá a Madredeus dala a tavaszi fecskéről, a szabad szárnyalás és a szerelem hírnökéről.

Az A Andorinha da Primavera a zenekar hatodik albumán (O Paraiso, 1997) jelent meg, s nem maradhatott ki a működésük első két évtizedét összefoglaló gyűjteményből sem (Antologia, 2012).

The Bird & The Bee: Lifespan Of a Fly

Vissza a légyhez, továbbra is egyes szám első személyben, mint ahogyan 1978-ban a Wire, 1988-ban pedig a Negresses Vertes tette, de egészen más hangulatban. A bosszantás és szemtelenség, ha úgy tetszik, a kamaszos lázadás helyére a búcsúzás lép. Búcsú az élettől, mindenkitől, akit szerettünk, akinek fontosak voltunk, belenyugodva a megváltoztathatatlanba, egyetlen kívánsággal, hogy ne felejtsenek el.

„Nem bántam meg semmit, amit tettem / Úgy érzem, éppoly tisztességesen éltem, mint bárki más / Tartsatok meg a legjobb emlékezetetekben / S így tán élhetek még, túlélhetem a nekem adatott időt” – suttogja Inara George, a minimál kíséretről Greg Kurstin gondoskodik. A duó második albumát (Ray Guns Are Not Just The Future, 2009) záró Lifespan Of a Flynál nehéz volna szebben megénekelni, milyen rövid az élet – légyé, emberé, egyre megy.

Lhasa: The Lonely Spider

A Lifespan Of A Fly annyira szívhez szólóan beszél az élet véges voltáról, hogy minduntalan Lhasát juttatja eszembe. A legjobb emlékezetemben őrzöm, mióta a zenéjével (és a Szigeten vele magával is) találkoztam. Mindössze 38 év adatott meg neki, ebbe három album fért bele. A La Lloronát (1997) és a The Living Roadot (2003) követő, 2009-es Lhasa megjelenése után diagnosztizálták nála a mellrákot, ez vitte el 2010 első napján. Két állatos dal van az utolsó albumán, közülük kellett választanom ide. Sokáig a partra vetett halról szóló álom (A Fish On Land) követelt helyet magának, végül a magányos pókasszony története győzött.

Lhasa címszereplő állatai, mondani se kell, mi magunk vagyunk, társat kereső, boldogságra vágyó emberek.

Alternatív hal-, madár- és rovargyűjtemény:

Howlin’ Wolf: Little Red Rooster

B. B. King: Hummingbird

Rolling Stones: King Bee

Beatles: Blackbird

Manfred Mann: Pretty Flamingo

Lynyrd Skynyrd: Freebird

Heart: Barracuda

B-52’s: Rock Lobster

Adam & The Ants: Antmusic

Nina Hagen: Fisch im Wasser

Laurie Anderson & Peter Gabriel: Excellent Birds

Depeche Mode: Fly On The Windscreen

Prince: When Doves Cry

Tori Amos: Black Swan

Julee Cruise: The Swan

Norah Jones: Nightingale

Mau Mau: Dea

Veruca Salt: Swedish Fish

White Stripes: I Fought Piranhas

Weezer: Spider

Beatrice: Katicabogárka

Quimby: Autó egy szerpentinen (ahol G-dúrban zúgják a kabócák)

A zenés zoológia zárásaként néhány állatzenekar: a falka élén, természetesen az Animals. Aztán a többiek: Animal Collective, Animal Nightlife, Buddy Holly & The Crickets, Ronnie Hawkins & The Hawks, Tito & Tarantula, Rupa & The April Fishes, Iron Butterfly, Steppenwolf, Three Dog Night, Eagles, Scorpions, Boomtown Rats, Golden Palominos, Swans, A Flock Of Seagulls, Bloodhound Gang, Cicala Muta, Gorillaz, Wombats, Eels, Lamb.

Kissé helytelen írással: Byrds, Monkees.

Magányos egyedek: Howlin’ Wolf, Snoop Doggie Dogg.

Kisállat-kereskedők: Pet Shop Boys.

Legutóbb: Vándorúton – 36. Dalok a migrációról

Legközelebb: Bomba

Neked ajánljuk