A szerk.

1987 levegője

A szerk.

És akkor két ellenpélda.

Gulácsi Péter, aki ez idő tájt a talán legsikeresebb karriert futó magyar válogatott labdarúgó (nemcsak itthon, de a Bundesliga élvonalában játszó RB Leipzig csapatában is az első számú kapus) kedden az alábbiakat posztolta Facebook-oldalán: „Több mint 14 éve külföldön élek, mind a magán­életben, mind a profi sportban rengeteg különböző emberrel találkoztam, legyen szó akár nemzetiségről, kultúráról, vallásról, életfilozófiáról vagy bármi másról. Minél több időt tölt az ember külföldön vagy különböző emberek között, annál inkább rájön, hogy attól, hogy nem mindenki egyforma, csak színesebb lesz a világ, és hogy a legfontosabb a szeretet, az elfogadás és a tolerancia mások iránt. Minden embernek joga van az egyenlőséghez. Ugyanúgy, ahogy minden gyereknek joga van boldog családban felnőni, alkossa azt a családot bármennyi, bármilyen nemű, bármilyen színű, bármilyen vallású ember. Én kiállok a szivárvány családok mellett! Szólaljunk fel a gyűlölet ellen, legyünk elfogadóbbak és nyitottabbak!”

Bár eddig nincsenek sokan, nem ő az első ismert magyar sportoló, aki kiállt a központilag vezényelt gyűlöletkampány célpontjai mellett. Még az év végén a korábbi válogatott (és a Bundesligát szintén megjáró, ott bajnoki címet is szerző) focista, Hrutka János egy Grecsó Krisztián-idézettel kommentálta azt a néhány nappal korábbi hírt, hogy az elfogadott Alaptörvény-módosítás szerint „az anya nő, az apa férfi”, illetve hogy a családi kapcsolat alapja a házasság. („Mennyi parlagon maradt talentum, egész életre összegyűrt lélek kell még bizonyságul, hogy a család az család. Miért érdeke és kinek, hogy a melegekre kenve az egészet, inkább Olaszországba kerüljenek a gyerekek, minthogy olyan szülőjük legyen, akit az alkalmassági valamelyik akadálya közben elhagytak, és nem adott nekik az élet másik szerelmet, de csurig vannak felelősséggel és szeretettel.”)

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.