Ezer forintért

Március 1-jén hatályosul az a törvény, amely újraírja az állami egészségügyben dolgozók munkavállalásának szabályait, és átszabja a díjazásukat is.

A tavaly elfogadott jogszabály regényes történetéről mi is sokat írtunk, az eredeti, tavaly készült drákói javaslatból kikerült például az, hogy a Központi Orvosvezénylő Főparancsnokság (amit nyilván nem így hívtak volna) lényegében egyik óráról a másikra, hosszú időre és különösebb fizetésbeli kompenzáció nélkül vezényelhetett volna munkavégzés céljából orvosokat az ország bármely településéről bármely településére. A törvény az eredeti elgondolásnál némiképp megengedőbb az eü. dolgozók másod­állásával is. Ezentúl a munkavállalónak ehhez munkaadói engedélyre lesz szüksége – az első elképzelés szerint egyáltalán nem lett volna lehetőség máshol munkavégzésre irányuló tevékenységet végezni.

Mindezen „engedmények” mellett a változtatások lényege, az alku dobogó szíve érintetlen maradt: az orvosok több pénzt, adott esetben sokkal több pénzt, nagyobb fizetést kapnak, de le kell mondaniuk a mellékesről. A zsebbe, adózatlanul, hálapénz formájában érkezőről mindenképp, de a legális jövedelemforrások is szűkülhetnek; a magánpraxisból elvben nem terelheti az állami ellátásba egy­azon betegét a doktor. És bár az ügyeleti díjak mértéke, illetve az egyéb pótlékok miatt még erős dörmögés hallatszik például a Magyar Orvosi Kamara (MOK) felől, az orvosok többségének első megközelítésben kevés oka lehet az elégedetlenségre. (A jogszabály az ügyeleti díjakat nem 100 százalékon állapítja meg: mintha egy sürgős fejvisszavarrás vasárnap csöndes éjjelén kevesebb öltést igényelne, mint hétfőn dologidőben.) Ők – a többség tehát – hálapénzhez eddig sem jutottak vagy nem fogadták el; és a megemelt fizetések akár arra is elegendőek lehetnek, hogy szép megélhetést és nyugodt életpályát kínáljanak a kezdő orvosoknak, hovatovább megállítsák az orvoselvándorlást.