A szerk.

2016

A szerk.

Miközben a rendszer patológiai vonásai csak súlyosbodtak, soha 2010 óta Orbán még nem állt ilyen jól. A szerk. beletekint az előttünk álló évbe.

Hogy a menekültválság hogyan szilárdította meg Orbán pozícióit tavaly év eleji megingása óta, sokan és sokszor elmondták már. A menekültüggyel, illetőleg a belőle kinyert választói támogatással egyetlen gond lehet, hogy nem áll el 2018-ig, vagy legalábbis nem biztos, hogy eláll. De a nemzeti egység úgyszólván helyreállt, vagy ha az nem is, a politikai egyneműség, egyöntetűség és egyakaratúság mindenképp – a kormányfő pedig most ezen egység, valamint vezető pozíciójának további cementezéséhez látott, midőn egyfelől szolid népjóléti intézkedéseket vezetett be, illetőleg helyezett kilátásba, másfelől erőteljesen feltekerte a rendszerének úgymond gazdasági sikereit hirdető hangszórót.

Ez utóbbiakon, már ti. az erősen reklámozott gazdasági sikerek mibenlétén és valódi értékén kétségkívül érdemes bárkinek elgondolkodni, aki bármilyen, akár saját maga számára sem teljesen világos okból a picsába kívánja az Orbán-rezsimet, és netán nyilvánosan is hirdethető okokat keres ehhez. A költségvetési hiány látványos lenyomása például megkérdőjelezhetetlen eredménye a kormány gazdaságpolitikájának, és önmagában a 2–3 százalék közöttire belőhető növekedési ráta sem lenne teljesen reménytelen; ahogy az alacsony infláció és a hat és fél százalékos munkanélküliség sem. Valamelyest csökkent az államadósság. A kormány ehhez mérten szolid osztogatásba is kezdett: a minimálbér megemelése még hagyján (hisz azt a versenyszférában nem a kormány fizeti, épp ellenkezőleg, a költségvetésnek csak haszna van belőle), de kinéz valami szolid közalkalmazotti béremelés is. A jövedelemadó, ha csak egy százalékkal is, de csökkent. Sőt, csökkent a bankadó is. És még csak az sem igaz, hogy a legszegényebb rétegek helyzete ne javult volna valamelyest a válság legrosszabb éveihez, mondjuk 2010-hez képest. Rétvári Bence tavaly év végén nyilván a saját szája íze szerint értelmezte a statisztikai hivatal 2014-es, vonatkozó mutatóit, de az Rétvári nélkül is kitűnik az adatokból, hogy legalább a 2008-as szintig sikerült a legelesettebbeknek is visszakapaszkodniuk.

Mindezekhez persze lehet és kell is megjegyzéseket fűzni. A két és fél százalék körüli hiány nem gazdasági, hanem elsősorban politikai siker, ahhoz ugyanis, hogy ne adja oda a kormány a pénzt valakiknek – például az oktatásnak vagy az egészségügynek – csupán politikai hatalom és erő kell, abból pedig annyi van Orbánnak, hogy még sok is. A növekedés mérv­adó vélemények szerint az uniós fejlesztési források és a két nagy német autógyár teljesítménye nélkül egy százalék alatt bóklászna, ennyi, vagyis közel nulla lenne a magyar gazdaság önálló potenciálja (de van, aki recessziót emleget). A munkanélküliség ugyancsak 10 százalék körül járna, ha a szociális támogatásokat nem alakítják át közmunkává, és ha a most már félmilliós tömegű kivándorlás ugyancsak nem apasztja az itthon céltalanul csellengők vagy nyolcvan-százezer forintos éhbérért lejsztolók tömegét. És ha a makrogazdasági mutatók még valahogy festenek is: az Orbán-kormány gazdaságpolitikája továbbra is a felsőbb, tehetős rétegeket kedvezményezi, az egykulcsos adó további csökkentése ugyanúgy őket kíméli jobban, mint ahogy az új, 10+10 milliós lakástámogatás is elsősorban őket (és huszonéves gyermekeiket) célozza. (Ha ugyan nem kamu az egész úgy, ahogy van.) A gazdagok legyenek gazdagabbak, a szegények meg boldoguljanak, ahogy tudnak (vagy legalábbis ne szavazzanak, vagy ne legyen kire szavazniuk). Ez a politika ma. Olyan, amilyen, de mégiscsak politika. És mégiscsak van mögötte valamiféle világkép.

Ezzel szemben pusztán azt állítani, hogy Orbán és Matolcsy gazdaságpolitikája csődbe vitte volna Magyarországot, vagy hogy tömegeket taszított volna a nyomor még mélyebb bugyraiba, vagy hogy majd a gazdasági összeomlás vet véget a dáridónak – nos, az nagyon kevés, és ilyen nem is lesz. Miközben a rendszer patológiai vonásai csak súlyosbodtak – s e patológia legfőbb ismérve a mézeskalács-nacionalizmussal leplezni próbált teljes szellemi leépülés és a rendszerszintűvé emelt lopás mechanizmusai mellett az lenne, hogy itt minden, még a legkisebb dolog is kurva hétszentség, hogy Orbán Viktortól függ, ezért van tele hülyével és gazemberrel az államgépezet, és ezért szűnt meg a jog is – soha 2010 óta Orbán még nem állt ilyen jól.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.