A szerk.

2016

A szerk.

Miközben a rendszer patológiai vonásai csak súlyosbodtak, soha 2010 óta Orbán még nem állt ilyen jól. A szerk. beletekint az előttünk álló évbe.

Hogy a menekültválság hogyan szilárdította meg Orbán pozícióit tavaly év eleji megingása óta, sokan és sokszor elmondták már. A menekültüggyel, illetőleg a belőle kinyert választói támogatással egyetlen gond lehet, hogy nem áll el 2018-ig, vagy legalábbis nem biztos, hogy eláll. De a nemzeti egység úgyszólván helyreállt, vagy ha az nem is, a politikai egyneműség, egyöntetűség és egyakaratúság mindenképp – a kormányfő pedig most ezen egység, valamint vezető pozíciójának további cementezéséhez látott, midőn egyfelől szolid népjóléti intézkedéseket vezetett be, illetőleg helyezett kilátásba, másfelől erőteljesen feltekerte a rendszerének úgymond gazdasági sikereit hirdető hangszórót.

Ez utóbbiakon, már ti. az erősen reklámozott gazdasági sikerek mibenlétén és valódi értékén kétségkívül érdemes bárkinek elgondolkodni, aki bármilyen, akár saját maga számára sem teljesen világos okból a picsába kívánja az Orbán-rezsimet, és netán nyilvánosan is hirdethető okokat keres ehhez. A költségvetési hiány látványos lenyomása például megkérdőjelezhetetlen eredménye a kormány gazdaságpolitikájának, és önmagában a 2–3 százalék közöttire belőhető növekedési ráta sem lenne teljesen reménytelen; ahogy az alacsony infláció és a hat és fél százalékos munkanélküliség sem. Valamelyest csökkent az államadósság. A kormány ehhez mérten szolid osztogatásba is kezdett: a minimálbér megemelése még hagyján (hisz azt a versenyszférában nem a kormány fizeti, épp ellenkezőleg, a költségvetésnek csak haszna van belőle), de kinéz valami szolid közalkalmazotti béremelés is. A jövedelemadó, ha csak egy százalékkal is, de csökkent. Sőt, csökkent a bankadó is. És még csak az sem igaz, hogy a legszegényebb rétegek helyzete ne javult volna valamelyest a válság legrosszabb éveihez, mondjuk 2010-hez képest. Rétvári Bence tavaly év végén nyilván a saját szája íze szerint értelmezte a statisztikai hivatal 2014-es, vonatkozó mutatóit, de az Rétvári nélkül is kitűnik az adatokból, hogy legalább a 2008-as szintig sikerült a legelesettebbeknek is visszakapaszkodniuk.

Mindezekhez persze lehet és kell is megjegyzéseket fűzni. A két és fél százalék körüli hiány nem gazdasági, hanem elsősorban politikai siker, ahhoz ugyanis, hogy ne adja oda a kormány a pénzt valakiknek – például az oktatásnak vagy az egészségügynek – csupán politikai hatalom és erő kell, abból pedig annyi van Orbánnak, hogy még sok is. A növekedés mérv­adó vélemények szerint az uniós fejlesztési források és a két nagy német autógyár teljesítménye nélkül egy százalék alatt bóklászna, ennyi, vagyis közel nulla lenne a magyar gazdaság önálló potenciálja (de van, aki recessziót emleget). A munkanélküliség ugyancsak 10 százalék körül járna, ha a szociális támogatásokat nem alakítják át közmunkává, és ha a most már félmilliós tömegű kivándorlás ugyancsak nem apasztja az itthon céltalanul csellengők vagy nyolcvan-százezer forintos éhbérért lejsztolók tömegét. És ha a makrogazdasági mutatók még valahogy festenek is: az Orbán-kormány gazdaságpolitikája továbbra is a felsőbb, tehetős rétegeket kedvezményezi, az egykulcsos adó további csökkentése ugyanúgy őket kíméli jobban, mint ahogy az új, 10+10 milliós lakástámogatás is elsősorban őket (és huszonéves gyermekeiket) célozza. (Ha ugyan nem kamu az egész úgy, ahogy van.) A gazdagok legyenek gazdagabbak, a szegények meg boldoguljanak, ahogy tudnak (vagy legalábbis ne szavazzanak, vagy ne legyen kire szavazniuk). Ez a politika ma. Olyan, amilyen, de mégiscsak politika. És mégiscsak van mögötte valamiféle világkép.

Ezzel szemben pusztán azt állítani, hogy Orbán és Matolcsy gazdaságpolitikája csődbe vitte volna Magyarországot, vagy hogy tömegeket taszított volna a nyomor még mélyebb bugyraiba, vagy hogy majd a gazdasági összeomlás vet véget a dáridónak – nos, az nagyon kevés, és ilyen nem is lesz. Miközben a rendszer patológiai vonásai csak súlyosbodtak – s e patológia legfőbb ismérve a mézeskalács-nacionalizmussal leplezni próbált teljes szellemi leépülés és a rendszerszintűvé emelt lopás mechanizmusai mellett az lenne, hogy itt minden, még a legkisebb dolog is kurva hétszentség, hogy Orbán Viktortól függ, ezért van tele hülyével és gazemberrel az államgépezet, és ezért szűnt meg a jog is – soha 2010 óta Orbán még nem állt ilyen jól.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.