A szerk.

2452 választópolgár

A szerk.

A vasárnapi belső-ferencvárosi időközi országgyűlési választás második fordulójában nagy fölénnyel szerzett mandátumot a fideszes induló, Bácskai János. A szavazati arányok nagyjából leképezték a teljes lakosság körében végzett közvélemény-kutatások eredményeit. Meg is mondta mindenki, hogy tipikus billegő körzet a fővárosi 12., amely eddig valamennyi rendes választáson leendő kormánypárti képviselőt küldött az Országházba.

Ne vonjunk le most az eredményből messzemenő következtetéseket (arra ott van a következő vezércikkünk), elvégre egy időközi voksolás szinte tét nélküli, nem függ tőle a kormányalakítás, és a népek pillanatnyi hangulatán, vagy a részt vevő pártok pillanatnyi állapotán kívül másról nemigen árulkodik. Elégedjünk meg e helyütt közelmenő következtetésekkel, különös tekintettel arra, amit a választás a két parlamenti vesztesből megmutatott.

A második fordulóban 900 polgárral több ment el szavazni, mint az elsőben, és a két nagypárti jelölt nagyjából ugyanannyival növelte szavazatai számát. Megszorítani tehát nem tudta a kormánypárti versenyző a riválisát, de a lényeg ezúttal nem is ez. Hanem az a 2452 választó, aki az első forduló után annak tudatában szavazott a múlt vasárnap az MSZP jelöltjére, hogy voksával legfeljebb a tisztes vereséghez járulhat hozzá. Ha ők vagy a pártjuk valamiért úgy gondolják, hogy az egészet ott egye a fene, Belső-Ferencvárosnak továbbra sem lenne országgyűlési képviselője, mivel a részvételi arány bőven 25 százalék alá esett volna; azaz az első után érvénytelen lett volna a második kör is. (Mint ahogyan érvénytelen volt 2004 novemberében Sopronban is, amikor szocialista jelölt híján a kormánypárti szimpatizánsok távol maradtak az urnáktól.) Gondoljunk bármit az MSZP-ről vagy sokszor lesajnált választóiról, az faktum, hogy a nyilvánvaló zakó ellenére sem bliccelték el a választást (amivel a Fidesz mószerolta őket a két forduló között), hanem a lehetőségeikhez képest beleálltak, voltaképpen biztosítva a többpárti berendezkedés működőképességét. Furán hangzik, de a győztes fideszes induló a parlamenti mandátumát részben az ő demokratikus elkötelezettségüknek köszönheti.

A másik bukott parlamenti párt a vasárnapot sem élte meg: jelöltjét "szélsőjobboldali" fenyegetésre hivatkozva visszaléptette, majd támogatóit lényegében szélnek eresztette azzal, hogy "szavazzanak valamelyik demokratikus pártra". Ezzel az erővel azt is mondhatta volna nekik, hogy menjetek a sunyiba. Ez alig valamivel lett volna vérlázítóbb, mint az a nemtörődömség, amivel az SZDSZ ezt a választást kezelte. A legkevésbé John Emeséről van szó, hiszen ő mindenórás terhessége mellett is önként bevállalta a szívóágat; és ha nem volt kedve az anyázások elviseléséhez még további két hétig, hát az vesse rá az első követ, aki a helyében máshogyan dönt. Hanem már a mód, ahogyan őt találták meg: lényegében az utolsó pillanatban, jobb híján. A szabad demokraták kényszeredettsége nyilvánvaló volt; és gyanítjuk, a szégyenteljes első fordulós eredmény (419 darab szavazat) inkább az egész pártot eluraló tehetetlenségnek szólt, semmint a jelölt személyének. Ez a tehetetlenség mutatkozott meg akkor is, amikor a "szélsőjobbos fenyegetésre" hivatkozva kapva kaptak a lehetőségen, hogy azonnal kiszálljanak a küzdelemből. Második forduló? Baszakodjon vele más.

Azt a 419 szavazót sem érdemelték meg.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.