Azt ugyan nem állítanánk, hogy múlt pénteken ismét a kormányzásra készülő, mindenkivel beszélni és vitatkozni kész 1998-as Orbán Viktort láttuk, de hogy a 2000 után mindinkább a saját közegébe zárkózó és csak annak papoló, egyre leharcoltabbnak tűnő Orbán helyett egy frissebb pártelnök állt ki, az vitathatatlan. Mondhatjuk persze: az utóbbi években jobbára mindig akkor virult ki, amikor ellenfele annyira meggyöngült, hogy Orbán okkal remélte, a soros meccset konkurens nélkül tudhatja le. (És amikor kiderült, hogy erről szó nincs, pillanatok alatt bepánikolt: elegendő 2006-os csúnya leszerepelésére gondolni.) És az is tény, hogy mára egyedül maradt a porondon: sem a pártján belül, sem azon kívül nincs olyan kihívója, aki eséllyel vehetné föl vele szemben a küzdelmet. Orbán mostani magabiztossága tehát mindenekelőtt az ellenfél hiányából táplálkozik. E magabiztosság ugyanakkor határtalan óvatossággal is párosul: noha a vereség elképzelhetetlennek tűnik, biztosra csak úgy lehet menni, ha a választásokig nem hibázik. Nem hogy végzeteset, de kicsit sem.
Amikor Orbán Viktor (és a Fidesz) elmúlt hónapokbeli mozgását és múlt heti "országértékelését" vizsgáljuk, ebből kell kiindulni. Balgaság lett volna azt várni, hogy Orbán Viktor pénteken válságkezelő programpontokat sorol majd, és mondjuk bejelenti a 13. havi nyugdíjak eltörlését vagy a minimálbér újbóli adókötelességét (nota bene: utóbbi működő gyakorlat volt az Orbán-kormány idején, helyesen). Orbán első miniszterelnök-jelölti kortesbeszédét mondta most el, és ennek megfelelően a vízióit osztotta meg a magyar emberekkel. Jellemző azonban, hogy még ezt sem vitte túlzásba: ahogyan 1998-ban, úgy most is a remény-reménytelenség koordinátarendszerébe helyezte az országot, önmagát természetesen az előbbi fölkent képviselőjének kinevezve. Nem fárasztotta sem magát, sem a hallgatóságát számokkal meg közgazdasági alapigazságokkal, hanem a megújhodás lehetőségéről és arról a képességről értekezett, miszerint az ember minden rossz helyzeten fölül tud emelkedni. (Ráadásul e résznél, igen ügyesen, négy nemzedéket is megszólított: az országot a háború után újjáteremtő nagyszülőkét, a kádárizmus alatt is építkező szülőkét, a rendszerváltozást leginkább akaró sajátját és a már új világba születettekét.) Orbán Viktor azt az ajánlatot tette, hogy az ő vezetésével vegyen az ország népe új irányt. Egyszerű, bevett és milliószor alkalmazott kampányfogás ez - ami viszont csakis akkor jön be, ha hihetőn hangzik. Márpedig manapság, példa rá a megannyi fölmérés eredménye, ez a helyzet.
Négy éve ugyanez a fogás nem működött: a fáradt Orbán Viktor, ha ellenzékben volt is, nem az újat, a mást képviselte a tettrekésznek ható Gyurcsány Ferenccel szemben; a Fidesz híres depressziókampánya (ami ugyancsak közhelyszerű a politikai marketingben) éppen emiatt volt kontraproduktív. Csakhogy mára minden megváltozott: Gyurcsány és kormányának a sodródása oly nyilvánvalóvá lett, hogy az ebből adódó politikai ziccert egy Orbánnál nagyságrendekkel szerényebb képességű politikus is kihasználná. A tehetetlenség érzeténél és az abból fakadó reménytelenségnél nincs frusztrálóbb: és Orbán Viktor nem tesz mást, mint könnyen emészthető formában fogalmazza meg mindazt, amit oly sokan tapasztalnak meg "közhangulatként" nap mint nap.
Nem árt azonban a különbségekre is figyelni: Orbán nemcsak ún. "konkrétumokat" nem mondott, de a megszokott lózungokat sem használta. Konkrét szociális ígéreteket (például a nyugdíjakról) nem tett, csupán általánosságban elmélkedett arról, hogy komoly megszorítások nélkül is rendbe tehető a gazdaság, és kormányra kerülve úgy változtatnak, hogy intézkedéseik már "rövid távon is hasznot hoznak". Az egymillió új munkahely teremtése most is előjött fölszólamlásában - de a megvalósítást immár 10 év távlatában képzeli el. Egyelőre nem világos, hogy Orbán végképp lelazul-e a népboldogításról, avagy a pénteki hiány puszta véletlen.
S víziója ráadásul nemcsak a kormánypolitika megváltoztatásáról szól, hanem egy új világ fölépítéséről is. Orbán ezt nem először süti el, hisz az "új világ fölépítése" egyfelől a spanyolviasz föltalálása (hiszen valamennyi állam keresi a kiutat a válságból a gazdaság, a pénzvilág mechanizmusainak újragondolásával), másfelől pedig e metaforának ugyanaz a funkciója, mint az 1998-as "7 százalékos gazdasági növekedésnek". Tessék, itt van, rágódjatok rajta, beszéljetek róla - erről, az új fölépítéséről. (Nyilván dolgozatok is születnek majd a tárgyban. Egyszer használatosak.)
Ám hogy mindezek mögött körvonalazódik-e a Fidesz majdani kormányzati politikája? Valami támpontot mindenesetre kapunk belőle. Mindenképpen nagyobb, az eddiginél erőteljesebben szabályozó állammal kell számolni; visszaállamosításoktól, amikről pedig Orbán Viktor oly sokszor és oly szívesen szeret beszélni (elég a néhány évvel ezelőtti frappáns "ha az állam szépen kéri" fordulatra gondolni), jogállamban aligha kell tartani (vagyis maradhat a kádkőgyár), de a közszolgáltatások privatizációja nyilván leáll.
Orbán nem véletlenül turnézik Európában: miközben híveinek esetenként a pénzvilágot ostorozza, az ország működőképességének megőrzését éppen a külföldi befektetők magyarországi érdekeltségeire is alapozza (hogy ti. Magyarország csődje a számukra nagyobb veszteséggel járna, mint akár az eddigieknél is komolyabb tőkeinjekció). Amennyire a homályos információkból kikövetkeztethető, egy az 1998-as kormányzati modellhez hasonló fölállás a reális, amennyiben a ciklus első felében a pénzvilágban is respektált szakemberek kerülnek kulcspozíciókba (gazdasági és pénzügyminiszter), és a politikai élvonal e területeken maximum az államtitkári szintet célozhatja meg. Ne feledjük, Orbán a miniszterelnöksége első félidejében gyakorlatilag a Bokros-csomag kijelölte úton haladt: bár a duma új polgári közgazdasági csodáról és effélékről szólt, a költségvetés nem szaladt el, a pénzügypolitika kifejezetten szigorú volt. Azt hinni tehát, hogy a kormányra kerülő Fidesz hajdani, 2006-os ígéretéhez híven bevezeti a 14. meg 15. havi nyugdíjat, butaság volna. De azt gondolni is fölösleges, hogy Orbán olyan megszorításokba fog, amikbe még Bokros Lajos is belekékül. Valahol a kettő között fog lavírozni az ország, nemcsak a csődön, de a régóta várt nagy kiugráson is jóval innen.
Viszont Orbán Viktornak megint hinni fognak sokan, határokon innen és túl - egy ideig mindenképpen.
