Ha már ilyen nagy esemény volt, talán hasznos felidézni a fontosabb stációit, kezdve mindjárt azzal, hogy nyolc sajtóorgánumot – köztük a Magyar Hangot, a Klubrádiót vagy éppenséggel a Mércét – eleve be sem engedtek a rendezvényre. Mely tényt a sajtó kormánnyal szembeni kritikára hajlamos része ugyan rögzítette, s tán rosszallotta is, kétségkívül szordínóban. Egyebet ezenfelül nem tett.
Pedig nyilvánvalóan tehetett volna: a sajtónak köztudomásúan vannak eszközei arra, hogy védje, optimális esetben megvédje magát. Ebben az esetben a magyar sajtó jelentős része, tán azért cserébe, hogy közvetlenül tájékoztassa olvasóit e „rendkívüli eseményről”, látványosan lemondott az önvédelemről. Pestiesen szólva házhoz ment a pofonért, hogy valójában miért, az rejtély.
Mit tehetett volna a sajtó? A beeresztettek például nem mennek el a sajtótájékoztatóra, mert kollégáikat kizárták onnan, ami a sajtószabadság tankönyvi lábbal tiprása: pökhendi üzenet, azt csinálok veletek, amit akarok, bekaphatjátok. S ők bekapták, a kutya nem kényszerítette rá őket.
Vagy akár oda is mehetett volna a beeresztésre méltatott sajtó. Első kérdés: miniszterelnök úr, lenne még itt hely pár széknek, hol van tehát innen a Magyar Hang, a Klubrádió és másik hat orgánum? Félmosoly leszegett tekintettel, gyors igazítás a nyakkendőn, ideges végigsimítás a hivalkodó öltönyön, hajtóka rendben, zseb rendben, gyors nyelvnyújtás: Magyarország kormánya nem foglakozik rendezvényszervezéssel, kérdését nyújtsa be a miniszterelnöki hivatalhoz vagy valahová. A nőtanácshoz, a táncdalfesztivál zsűrijéhez, de jobb, ha egyenest a sóhivatalhoz. Köszönjük a választ, miniszterelnök úr, akkor mi már itt sem vagyunk, s hosszú tömött sorban hazamegy a sajtó azon része, mely számára a sajtószabadság, a mindenki számára biztosított nyilvánosság meg a többi efféle még fikarcnyit is számít. Nem kérdeztek ilyet, s nem hagyták ott az egész rohadt bolhacirkuszt. Ehelyett feltették a kérdéseiket, amelyekre aztán Magyarország miniszterelnöke nem válaszolt, illetve mint egy mátyásmadár azt rikoltozta, hogy Magyarország kormánya üzleti ügyekkel nem foglalkozik. „Ha kell, elmondom tizenhatodszor is, Magyarország kormánya üzleti ügyekkel nem foglalkozik”. Mire a sajtó engesztelhetetlenül megállapította, hogy Orbán kitért a kérdések elől, még engesztelhetetlenebbül: megfutamodott előlük. Ám ahogy a válaszok nem voltak válaszok, Orbán még a lakájainak sem válaszolt, csak fújta a magáét, amit hallottunk tőle már ezerszer, ügyintézőitől pedig már kismilliószor, nos, úgy a kérdések sem voltak kérdések, hanem döntő többségükben kérdő hangsúllyal elmorzsolt kijelentések, például: Van-e köze Tiborcz István, Mészáros Lőrinc vagy az apja, a bátyja, a haverja, akárkije meggazdagodásához? Ebben nem volt különbség kritikus és altáji sajtó között: miniszterelnök úr, Soros György biztosan kieszelt valamit már Magyarország ellen?
A múlt csütörtöki „kormányinfó” egyetlen információval szolgált. Azzal jelesül, hogy Orbán Viktor valamiért jónak látta azzal kezdeni a 2019-es évet, hogy demonstrálja Magyarország tökéletesen antidemokratikus berendezkedését, s benne a nyilvánosság helyét és szerepét. Illetve a sajátját (ő az, aki időnként kioszt néhány sallert). 2019 fontos év lesz: európai és önkormányzati választásokat tartanak, az előbbit nem is olyan sokára, három hónap múlva. Az országban az elmúlt hetekben tapasztalt elégedetlenség nyilvánvalóan rossz előjel volt Orbán számára e választások kimenetelére nézve. Szüksége volt hát egy csatára és egy győzelemre, úgy ahogy ő szokott csatázni, s ő szokott győzni: nem valódi, hanem álellenfelekkel szemben. Papírmasé-figurák, kamukatonák, a nagy semmi ellen. Borzasztó, hogy erre a szerepre most a magyar sajtó jobbik fele is bejelentkezett.
