Hogy ti. bukott a CDU Hessenben, Merkel elkezdett szedelőzködni. Arról az ehhez helyenként menetrendszerűen hozzáfűzött kamuflázsról, miszerint Merkel menekültpolitikája vágta gajra az egész CDU-t (továbbá Németországot, Európát és az egész világot, tetszőleges sorrendben) már ne is beszéljünk. Bármennyire is karizmatikus politikus Angela Merkel, a bajororoszági, és annak pontos mása, a hétvégi hesseni választás nemcsak a személyénél, de a politikai teljesítményénél is többről szólt.
Arról, hogy ennek így vége van.
Lassan vége van. S hogy speciel a Merkel-korszakkal együtt van vége Németország még jócskán Nyugat-Németországtól megörökölt pártstruktúrájának, kényelmes, de inkább már elnyűtt kétpárti dominanciájának, az logikus ugyan, de jobbára a jelen körülményekből adódik, s nem a történelmi törvényszerűségekből, összefüggésekből. Németország egyszerűen kinőtte pártstruktúráját – ami természetesen nem egyik napról a másikra következett be, s nem is csak kizárólag a menekültjárás következménye, bár annak hatása is tagadhatatlan, számol is vele láthatóan minden érintett. De ahogyan Németország jelenlegi enyhe fokozatú benáculása sem kizárólag a menekültek érkezése miatt alakult ki, úgy a pártstruktúra megrendüléséhez is kellett igencsak az NDK felvétele. S ez még csak két dolog, a harmadik fő tényező pedig a 20. század nyilván idilli második felének végleges elmúlta, legfőként civilizációs értelemben. Továbbá mindenféle ezekhez mért kicsiségek.
Minderre nemhogy Angela Merkel nem tudott válaszolni, de egy régi (vagy akár új) szabályok szerint felálló s politizáló kereszténydemokrata párt (mint aminek tankönyvi példája a CDU) sem lehet képes. Alkalmasint nem is lesz soha. A struktúra megbomlását az is igazolja a napnál is világosabban, hogy az uniópártoktól most lelépő szavazók (Bajorországban és Hessenben) korántsem csupán a nácikat keresték, ugyanannyian vagy kicsivel még többen is mentek a Zöldekhez, s ugyanannyian a szélrózsa minden irányába. Bajorországban lábra kaptak a CSU – távolról sem nácoid – szakadárjai, s mindenhol őrzik a lángot a komancsnosztalgia lovagjai is (Die Linke).
És ez még csak a kezdet, ami persze nem jelenti azt, hogy Németország valamikor is megszabadulhatna a CDU-tól, hacsak egyszer a német nagytőke nem akar megszabadulni tőle, ami teoretikusan azért nem zárható ki, figyelembe véve az előbb harmadik komponensként említett 21. századi levegőváltozást. Más háttérrel, de ugyanez a helyzet az SPD-vel is, vagy még inkább, hiszen a hátországuk és a szavazóik is jobbára kényszerűségek mentén, de jóval mozgékonyabbak. Magyarul: Németországra érdekes belpolitikai fejlemények várnak, s ebben 2021-ig tartó reménybeli kancellársága dacára is Angela Merkel jelenléte határozottan a múltat jelképezi, míg mondjuk a Zöldek izmosodása a jövőt. Ennek a múltnak persze vannak nagy és magasztos momentumai – a jövőnek viszont korlátlanok a lehetőségei.
