A szerk.

A felismert múlt

A szerk.

Angela Merkel – állítása szerint egy héttel előrehozott – hétfői bejelentésével, miszerint a CDU decemberi tisztújító kongresszusán már nem kíván sorompóba lépni a pártelnöki posztért, nos, kissé elterelte a figyelmet a hesseni tartományi választásról, melynek esetleges tapasztalatai némileg (igazság szerint: messze) túlmutatnak azon a durván leegyszerűsítő formulán, amit oly sokan szajkóznak a napokban.

Hogy ti. bukott a CDU Hessenben, Merkel elkezdett szedelőzködni. Arról az ehhez helyenként menetrendszerűen hozzáfűzött kamuflázsról, miszerint Merkel menekültpolitikája vágta gajra az egész CDU-t (továbbá Németországot, Európát és az egész világot, tetszőleges sorrendben) már ne is beszéljünk. Bármennyire is karizmatikus politikus Angela Merkel, a bajororoszági, és annak pontos mása, a hétvégi hesseni választás nemcsak a személyénél, de a politikai teljesítményénél is többről szólt.

Arról, hogy ennek így vége van.

Lassan vége van. S hogy speciel a Merkel-korszakkal együtt van vége Németország még jócskán Nyugat-Németországtól megörökölt pártstruktúrájának, kényelmes, de inkább már elnyűtt kétpárti dominanciájának, az logikus ugyan, de jobbára a jelen körülményekből adódik, s nem a történelmi törvényszerűségekből, összefüggésekből. Németország egyszerűen kinőtte pártstruktúráját – ami természetesen nem egyik napról a másikra következett be, s nem is csak kizárólag a menekültjárás következménye, bár annak hatása is tagadhatatlan, számol is vele láthatóan minden érintett. De ahogyan Németország jelenlegi enyhe fokozatú benáculása sem kizárólag a menekültek érkezése miatt alakult ki, úgy a pártstruktúra megrendüléséhez is kellett igencsak az NDK felvétele. S ez még csak két dolog, a harmadik fő tényező pedig a 20. század nyilván idilli második felének végleges elmúlta, legfőként civilizációs értelemben. Továbbá mindenféle ezekhez mért kicsiségek.

Minderre nemhogy Angela Merkel nem tudott válaszolni, de egy régi (vagy akár új) szabályok szerint felálló s politizáló kereszténydemokrata párt (mint aminek tankönyvi példája a CDU) sem lehet képes. Alkalmasint nem is lesz soha. A struktúra megbomlását az is igazolja a napnál is világosabban, hogy az uniópártoktól most lelépő szavazók (Bajorországban és Hessenben) korántsem csupán a nácikat keresték, ugyanannyian vagy kicsivel még többen is mentek a Zöldekhez, s ugyanannyian a szélrózsa minden irányába. Bajorországban lábra kaptak a CSU – távolról sem nácoid – szakadárjai, s mindenhol őrzik a lángot a komancsnosztalgia lovagjai is (Die Linke).

És ez még csak a kezdet, ami persze nem jelenti azt, hogy Németország valamikor is megszabadulhatna a CDU-tól, hacsak egyszer a német nagytőke nem akar megszabadulni tőle, ami teoretikusan azért nem zárható ki, figyelembe véve az előbb harmadik komponensként említett 21. századi levegőváltozást. Más háttérrel, de ugyanez a helyzet az SPD-vel is, vagy még inkább, hiszen a hátországuk és a szavazóik is jobbára kényszerűségek mentén, de jóval mozgékonyabbak. Magyarul: Németországra érdekes belpolitikai fejlemények várnak, s ebben 2021-ig tartó reménybeli kancellársága dacára is Angela Merkel jelenléte határozottan a múltat jelképezi, míg mondjuk a Zöldek izmosodása a jövőt. Ennek a múltnak persze vannak nagy és magasztos momentumai – a jövőnek viszont korlátlanok a lehetőségei.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

A krétafelkelés

Valaki feljelentette Michal M.-et – az eset nem nálunk, hanem a távoli és egzotikus Szlovákiában történt. Nálunk ilyesmi nem fordulhat elő.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.