A szkopjei parlament az alkotmánymódosítások törvényhozási folyamatának elindításáról szavazott igennel – ez után kell előterjeszteni magukat az alkotmánymódosításokat, melyeket aztán két olvasatban fogad el a Szobranije. Az elsőhöz elég lesz az egyszerű többség is, a másodikhoz, amit valamiféle társadalmi vita előz majd meg, ismét kétharmad kell, ahogy a múlt pénteki határozathoz is az kellett. Mindez jó pár hétig eltarthat, tájékozott becslések szerint január közepén kerülhet pont az ügy végére, és akkor már csak a görög parlamentnek kell szentesítenie az alkut.
Ettől persze még nagy dolog volt a pénteki szavazás, váratlan és némi derűlátásra okot adó fejlemény. Ez az újság például nem hitt abban, hogy miután a szeptember 30-i véleménynyilvánító népszavazáson nem ment át a névváltoztatás (jóllehet, a leadott szavazatok több mint 90 százaléka „igen” volt, a referendum érvénytelen lett), a parlamentben a szocdemek és az albán kisebbség pártjai – a macedón–görög megállapodás promóterei, egyszersmind kormánykoalíciós partnerek – maguk mellé tudják majd állítani a kétharmadhoz, a 80 vokshoz szükséges 9 ellenzéki képviselőt. A 9-ből 8-at az előző kormánypárt, a görög–macedón alku ellen minden erejével tiltakozó, s a népszavazást a pokolra kívánó jobboldali-nacionalista VMRO párt soraiból.
Nem minden tanulság nélküli kicsinyt elidőzni azon, hogy ez hogyan sikerült. Még ha a konkrét képviselővásárlásról szóló pletykáknak – melyeket természetesen a VMRO nemmel szavazó vezetői terjesztenek – nem is adunk hitelt (amúgy egymillió euró per képviselő volt az állítólagos tarifa: a tét nagyságához képest valóságos Sonderangebot), azért azt sem állíthatjuk, hogy a névváltoztatás ugyancsak nem kevés hatalommal és erős nemzetközi támogatással bíró hívei ne tettek volna meg minden tőlük telhetőt a meggyőzés érdekében. Hogy mást ne mondjunk, ezen első parlamenti szavazás reggelén ítélték másodfokon is két év letöltendőre Nikola Gruevszkit, az ország előző miniszterelnökét és koronázatlan királyát, a VMRO ex-atyaúristenét, Vlagyimir Putyin macedónai lerakatvezetőjét (és Orbán Viktor barátját). Ahhoz képest, hogy Gruevszki fénykorában a titkosszolgálat tízezreket hallgatott le törvénytelenül, hogy a kormányfő pajtásaival a fél országot ellopta, s hogy a 2016-os választás után, amikor kicsúszott a kezéből a hatalom, kis híján albán–macedón, majd macedón–macedón fegyveres belkonfliktust provokált, végül is valami potom 600 ezer eurós síbolásban találták bűnösnek. De ha Gruevszki példája nem lett volna elegendő érv, akadtak nyomósabbak, személyesebbek is. A 8 átszavazó VMRO-képviselő közül az egyiket – ő Gruevszki alatt kulturális miniszter volt – valami egymillió eurós, kamutenderes sikítás miatt zaklatja az ügyészség, három hadfit pedig, akiket amúgy az alkotmányos rend megdöntésére irányuló kísérlettel vádolnak, egyenesen a házi őrizetből engedtek ki a szavazást megelőzően. Ők voltak azok, akik tavaly azon a rosszemlékű áprilisi napon – afféle Három Hegedűsként – belülről eltávolították a parlament reteszeit, a futballhuligánokból, lázadó titkos- és rendes rendőrökből, profi bajkeverőkből és elítélt köztörvényes gyilkosokból álló csőcselék pedig behatolt az épületbe, s kis híján vérbe fojtotta azt az ülést, amelyen megválasztották volna az új, történetesen albán nemzetiségű házelnököt. (A nemzetközi operarajongók kedvéért említsük meg itt azt a tulajdonképpen semmilyen tekintetben nem perdöntő, ám a klasszikus műveltséghez fenti irodalmi analógiánknál szorosabban illeszkedő részletet is, hogy a betörés – de ne szépítgessük: az ellenzéki párt által szervezett véres puccskísérlet főkolomposai közt találjuk a szkopjei opera kitűnő basszistáját, az olasz bel canto repertoár magabiztos interpretátorát, német operaházak ünnepelt vendégművészét, Igor Durlovszkit is.)
Hogy e 4 bűnelkövető vajon valóban amnesztiában részesül-e, mintegy cserébe azért a történelmi szerepért, amit az ugyancsak történelmi görög–macedón vita rendezésében eljátszhatnak, s hogy vajon a másik 5-öt mivel foghatták meg, nem tudjuk. Mielőtt azonban fanyalogni kezdenénk a kormány szándékaira legalábbis szokatlanul figyelmes macedón igazságszolgáltatás elfogultságai, vagy a politikai küzdelem kíméletlensége miatt, két dolgot ne mulasszunk el konsziderálni. Az egyik, hogy ezen figurák – Gruevszki, vagy épp egykori belügyminisztere, a hivatali visszaélések miatt hat évre elítélt Jankuloszka Gordana, vagy a fizikai erőszak előtt kaput nyitók: Mukoszki Krszto, Arnaudov Ljuben és Vaszilevszki Szaso – bűnösségében kevés okunk van kételkedni. Hogy tehát koncepciós eljárás áldozatai lennének, azt ép ésszel még a legelvetemültebb híveik sem állíthatják. (Legfeljebb koncepciós felmentés kedvezményezettje lesz némelyikük – ami talán mégsem ugyanaz.) A Zaev-kormány másfél éve irgalmatlanul nehéz és veszélyes küzdelmet vív az államot foglyul ejtő, s azt Moszkva vonzáskörzetébe vezető VMRO-gépezet felszámolásáért: immár inkább több, mint kevesebb sikerrel. A másik mentő körülmény pedig ez. Igen, a görög–macedón alku, miszerint Athén csak az ország nevének megváltoztatásáért cserébe hajlandó Macedónia európai integrációját és NATO-tagságát jóváhagyni, sok tekintetben abszurd, igazságtalan, elfogadhatatlan. De Macedónia csak Európához és az uniós intézményekhez – meg a NATO-hoz – kötődve őrizheti meg stabilitását és állami létét. Az alternatíva a gyors szétmállás s vele elkerülhetetlenül az erőszak eszkalálódása. És ne feledjük: csak Macedóniában hátra van még két menet. Legalább kettő.
