A Tisza István elleni merényletre emlékező összejövetelen azt mondta a házelnök, hogy a történelemoktatás a rendszerváltoztatás egyik kudarcterülete, és itt az ideje, hogy végre megpróbáljuk magunk értelmezni a történelmünket, és visszavenni azt, ami a miénk. Az érintett szaktanárok legott nekiestek Kövérnek – mi nem ezt tesszük, hanem egy példán keresztül bemutatjuk, hogy az egyes számú párttagkönyv tulajdonosának akár igaza is lehetne.
Itt van például az a frázis, amelyet Magyarországon a történelmi tanulmányaikba kezdő nebulókba már az első töriórákon belevernek: A történelem az élet tanítómestere. Historia est magistra vitae. (Persze, sem a közhellyé silányult Cicero-idézet, sem annak közkeletű magyarítása nem pontos, de ez most mellékszál.)
Nos, ez a tétel Magyarországra bizonyosan nem áll. Például máig nem tud napirendre térni a honi közvélemény Trianon felett. Lassan száz éve történt, de még mindig ott tart a magyar közgondolkodás, hogy ki, mit, miért árult el, ki, miért és mennyire gyűlölte a magyarokat, döfte hátba őket etc. Hogy a béketárgyalásokon a csehek, a románok és mentoraik a csillagot is lehazudták az égről, hogy minél nagyobb darabot hasíthassanak ki Nagy-Magyarországból, ebből a Jóisten alkotta, a világban egyedülálló gazdasági-földrajzi egységből etc. Ah, a gonosz Beneš, ah, a gonosz Clemenceau meg a hasonszőrűek! Azokról a honi nemzetiségi vagy a magyar szabadságküzdelmeket elismerő és tisztelő nyugat-európai értelmiségiekről kevesebb szó esik (vagy inkább egy sem), akik magyarbarátból, sőt a magyar korona egységének híveiből váltak a sovén magyar politika esküdt ellenségeivé. Pedig tanulságos, és honi történészek munkásságának is köszönhetően még csak nem is hozzáférhetetlen életutak ezek.
A politikai szélsőségek iránt oly nagy affinitást mutató, az európai békét is veszélyeztetni kész bajkeverő Magyarország imázsát elsősorban 1956-nak, majd az 1989–1990-es fordulatnak sikerült végérvényesen felülírnia azzal, hogy a magyarok a szabadságukért és a nyugati demokráciákhoz tartozásért nagy áldozatot is vállalni képesek. Az európai (és észak-amerikai) közvélemény Magyarország-képét egészen az utóbbi időkig ez határozta meg, sőt az európai csúcspolitika a felszínen még azok után is ennek szellemében kezelte hazánkat, hogy valójában tökéletesen tisztában volt mindenki azzal, mi zajlik Magyarországon szűk évtizede. Ez a jelek szerint egyelőre kitart (még ha szomorúan azt kell is látnunk, hogy egyre inkább politikai-számszaki megfontolásból, és nem a demokratikus Magyarország iránti elkötelezettségből): még nem az élhetetlen, a nyugati támogatást könnyű szívvel pazarló Magyarországról, nem a szövetségeseit kijátszó és átverő Magyarországról, az európai szolidaritásra fittyet hányó országról beszélnek, hanem a megbízhatatlan, a szövetségeseit semmibe vevő, az uniós támogatásokat ellopó magyar kormánypártról, a veszélyes Orbán Viktorról, aki Magyarország után Európát is a mélybe rántaná. De meddig tesznek még különbséget ország és kormánya között? Mennyi van még hátra a következő Trianonig?
Még hogy tanítómester, itt, Magyarországon!
