Hogyhogy, hát az benne van a házszabályban, hogy a házvezetést nem lehet bírálni, s nem is 2010 óta van benne, és akkor itt jött az idézett rész, hogy tudniillik velem te azt nem fogod megvitatni szép öcsém, hogy alkalmas vagyok-e a feladatom ellátására, s nem azért nem fogod, mert ez nekem rosszulesne, hanem azért, mert tilos. Csak. Erről megint egy komcsi vicc jut az ember eszébe: Józsi kipingálja egy házfalra, hogy Kádár hüje, halmazati büntetésül kap tíz évet. Kettőt a helyesírási hibáért, hármat a párt megsértéséért, ötöt meg államtitoksértésért. Biztos, ami biztos, adjuk mi is írásba, Kövér elvtárs nem hülye, nagyon is alkalmas egy ülés levezetésére, pláne úgy, hogy közben a parlamenti őrség (az úgynevezett Kövér-gárda) a folyosói lépcsőfordulóban várakozik a bevetési parancsra.
De nemcsak a személyét érő nemtelen és durva támadástól volt cvíder hétfőn a házelnök, hanem az is kiverte nála a biztosítékot, hogy olyat tapasztalt a rabszolgatörvény vitájában, amihez tulajdonképpen egész parlamenti pályafutása során nem volt szerencséje.
A 2018. áprilisi választások eredményét látva többekben felmerült – nem is ok nélkül – a kérdés, vajon érdemes-e ellenzéki politikusoknak beülni ebbe a házba. Abba a házba, ahol nekik csupán a demokratikus fügefalevél szerepét szánták, semmi egyebet, érdemi feladatot meg aztán pláne nem. Itt nincs demokrácia? Itt el van lehetetlenítve az ellenzéki politizálás? Gyertek, nézzétek csak, milyen helyes, aranyos kis ellenzékünk van, csupa édes pofa, minden reggel meg is locsoljuk őket, hogy nőjenek, gyarapodjanak, satöbbi, satöbbi. Ebben a tudatban lehet aztán csak igazán házelnökösködni! Ha valamelyik kis ellenzéki rossz fát tesz a tűzre, hát jól megbüntetem, hogy tudja, hol a helye. A büntetésem arányos és főként pénzbeli, hisz magam csak abból értek: így szép az élet 2010 óta Kövér szerint. Ezt a szituációt tartja természetesnek, ezt tudja kezelni, noha ehhez is gárdára és a sérthetetlenségét garantáló szabályozásra kell támaszkodnia, de ez nyilván csak az ő problémája. Mint ahogy az sem másé (országé, világé, mindenkié), hogy a rabszolgatörvény hétfői vitájának a felkészült házelnök azzal a – köreiben bizonyosan imponáló – tudással vágott neki, mely szerint a rabszolgatörvény jó. Miért jó, Kövér elvtárs? Azért jó, mert Kósa Lajos elvtárs azt mondta.
De hiába a komoly felkészülés, Kövér a Fidesz szokvány disznóságai között is különösen gyalázatosnak mondható rabszolgatörvény vitáján számára feldolgozhatatlan esettel találta magát szemben: a mélységes felháborodásában végre hangjára találó parlamenti ellenzékkel. Akik megragadtak minden rendelkezésükre álló eszközt – piszkosul kevés eszköz áll a rendelkezésükre –, és tiltakoztak, tiltakoztak, elmenvén egészen a falig, egy nem is olyan ügyetlen obstrukciós kísérletig, a sípolásig, a kivonulásig, az erős szavakig, hogy lássa ország, világ és mindenki, hogy mekkora gyalázat van itt készülőben (azóta nyilván be is végeztetett). S e gyalázat keresztülveréséhez Magyarország kétharmados parlamenti többségének csak olyan eszközei vannak, mint az összefüggéstelenül beszélő Kósa Lajos, a lekapcsolt ellenzéki mikrofonok, a folyosóra vezényelt őrsereg, s az elnöki pulpitusról hangzó szakadatlan fenyegetőzés.
Hétfőn és a vita keddi folytatatása során Magyarország parlamenti ellenzéke megtette a magáét, megtette, amit eddig nem nagyon tett meg, s ezért – legyenek különben bármilyen állapotban is – tisztelet illeti meg őket. Nevén nevezték, ami itt történik mindenki szeme láttára, s harcoltak azért, hogy ne így történjen. Mindenkinek ezt kellene csinálnia, mert különben a rabszolgatörvény valósággá válik. S végleg ránk szárad az elnöki pulpituson dúlt tekintettel trónoló sérthetetlenek sara, és ellenünk is habozás nélkül felsorakoztatják a ránk szabott gárdát.
