Ez a szerződéstervezet Nagy-Britanniát az egységes uniós gazdasági térben tartaná, nagyjából érintetlenül hagyná a tőke, az áruk, a szolgáltatások és az emberek szabad mozgását, viszont kizárná az országot mindennemű uniós döntéshozatalból. Nincs többsége a hard Brexitnek, azaz a mindenféle megállapodás és szerződés nélküli kizuhanásnak, és nincs többsége a maradásnak: sem a kilépési kérelem visszavonásának, sem a második népszavazásnak. Nincs többsége továbbá az új választás kiírásának, sem annak, hogy Theresa May kormányfőt az ellenzék vezére, a munkáspárti Jeremy Corbyn váltsa; de nemigen van többsége a jelenlegi kormányfőnek sem.
Ne tőlünk kérdezzék, hogy ebből mi az ördög sülhet ki, mármint azon kívül, hogy nem történik semmi, és a londoni parlament totális bénultságának automatikus folyományaként mégis a hard Brexit üt be jövő március végén, és Nagy-Britannia katasztrófa sújtotta övezetté változtatja saját magát. A legészszerűbbnek gondolható megoldás nyilvánvalóan a második népszavazás lenne, melyen a May-féle soft Brexit-megállapodás, a hard Brexit és a maradás között lehetne választani – de a népszavazást a parlamentnek kéne kiírnia (lásd fönt), és egyáltalán nem biztos az sem, hogy a maradáspártiak elvinnék a többséget (bár szerfölött valószínű).
Ez azonban még mindig a brit választók dilemmája. Ami minket illet: mi, vagyis az unió meglepően egységesen és keményen tárgyaltunk a brit kormánnyal, s itt a kompromisszumok szinte teljes kizárása feltétlen erényként könyvelendő el – ha a britek bármelyik követelését a négy szabadság megbontásáról teljesíti Brüsszel, akkor megrendül az egész európai építmény. De az EU álláspontja és magatartása nem csak saját, egzisztenciális imperatívuszát tekintve volt következetes és felelős. Elvégre soha senki egy percig nem akarta elűzni a briteket, már csak azért sem, mert a Brexit az uniónak is sokba fog kerülni. A cél inkább az lehetett, hogy a brit választókat – a távozás kegyetlen következményeivel szembesítve őket – letérítsék a semmibe vezető útról. És a meghívás a maradásra a mai napig fennáll: a minap tette közzé az Európai Bíróság azon szakvéleményét, hogy bár az összes tagállam vezetője aláírta a novemberi megállapodást, az nyomban semmissé válik, ha a britek visszavonják kilépési kérelmüket.
Csak az utolsó utáni pillanatban látjuk majd, hogy ez a taktika célravezető lesz-e – és a válasz attól is függhet, hogy mi a cél tulajdonképpen. Azon ugyanis érdemes elgondolkodni, hogy tényleg olyan jó lenne-e, ha a magát nagy elszántsággal súlyos szellemi, anyagi és politikai válságba hajszoló Nagy-Britannia a második népszavazással valahogy visszacsempészi magát, és az unión belül folytatja az ittas károkozást. Mit tud hozzátenni a közös Európához az az ország, ahol az uniós tagságnak (a nyertes második referendum után is) nagy, erős és rendkívül destruktív ellenzéke lesz, és ez az ellenzék meg fogja találni a politikai képviseletét az unió intézményei-ben is, például jövő májusban az Európai Parlamentben? Nem az van-e inkább, hogy az EU szempontjából mégiscsak a rendezett kilépés lenne immár a jó megoldás, amely nemcsak a gazdasági károkat minimalizálja, de a brit tagsággal járó összeurópai kockázatokat is? Könnyen nem lesöpörhető aggodalmak ezek. Mégis, a Brexit lefújása az Európai Unió nagy győzelme és a nacionalista jobboldal ugyanekkora veresége lenne. Még nem záródott be minden ajtó.
