A hatalom vakarása

A szerk.

"Egyszer talán L. Simon László is megelégeli, hogy nagyjából hetente mossa föl vele a budi kövét a saját kormánya" - írtuk e hasábokon decemberben, az elfeketült művészeti közéletről szólván.

Ezúton szeretnénk az érintett és olvasóink elnézését kérni, amiért azt a hamis látszatot keltettük, hogy a kulturális államtitkárban maradt még némi tisztesség. Vagy legalább annyi józan földesúri ész, hogy belássa: ha meg akarja őrizni morális és szakmai integritásának legalább a látszatát, azonnal mennie kell. De nem látta és nem elégelte meg, ragaszkodott és törleszkedett a hatalomhoz, amíg az el nem dobta. Nemcsak eltűrte az elmúlt két évtized kultúrpolitikájának legsötétebb akcióját, nemcsak elviselte, hogy személyében is sorozatosan megalázzák, hanem még büszke is volt rá. Egy frakció és egy kormány tagja vagyok, Orbán Viktor bízik bennem, képviselnem kell a programot, dorombolta elégedetten, mint akit dögönyöznek.

Lapzártánk napján, kedden több lap is megírta: a Magyar Művészeti Akadémia és közte feszülő ellentétek miatt Balog miniszternek "megrendült a bizalma" beosztottjában, értsd: ki lesz penderítve. L. Simon valóban élesen kritizálta az MMA-t, olyan hajmeresztő kijelentéseket engedett meg magának, mint hogy Konrád György azért mégis magyar író, meg hogy a kortárs művészet állami múzeumában érdemes volna kortárs művészettel foglalkozni. Ilyen nagyon karakán ember a mi államtitkárunk!

"Gondolkodó ember vagyok. Ezt a miniszterelnök is elfogadja" - zengte dagadó kebellel, és ez volt az ő tragikus tévedése. Azt gondolta, hogy ameddig bármit megszavaz, bármilyen gyalázathoz asszisztál, ameddig eljár bazsalyogni az MMA rendezvényeire, addig lehet egy kis saját mozgástere, teheti a dolgát, és Orbán Viktor elnézi, hogy nem teljes hangerővel visszhangozza a kormánypropagandát. Sejthette, hogy ezért az átlátszó megalkuvásért megvetés lesz osztályrésze, de legalább a hatalmát megtarthatja. Rosszul gondolta. Majd pont neki szabadna mindenféle féligazságokat kimondania, amikor a minisztere minden egyes nap előre megfontolt szándékkal, szépen artikuláltan hazudozik! Hát öröm az Balog Zoltánnak? Hát igazság az, hogy csak a miniszter úr fogja meg a munka végét?

L. Simon kevesebb csacskaságot hordott össze, mint elődje, és elérte, hogy ne csökkenjen tovább a terület költségvetése. Nyilván ez is valami, de a lényeg változatlan maradt: az a magyar kultúra, amelyet a gondjaira bíztak, továbbra is csak akkor érdekelte a kormányt, ha saját propagandájára tudta felhasználni. L. Simon hiába foglalta el az NKA-t, a legzsírosabb falatokat - film, külföldi magyar intézetek, régészet - ugyanúgy más kapta, mint korábban. Szőcs Gézának bolond ötletei voltak, L. Simonnak okosabb, de ugyanolyan tisztességtelen szándékai. Vegyük például a legutóbbi nagy reformot: a művészeti középdíjak összegét többszörösére növelte, a díjazottak számát megfelezte. Nagyon helyesen: így tényleg nagyobb tekintélye és több haszna volna ezeknek az államszocializmus szellemét őrző elismeréseknek. De mivel korábban példátlan módon és teljesen fölöslegesen beleszólást vindikált magának a döntőbizottságok összeállításába, már az elején megette a fene az egészet, ezekből se lesz már más, mint fideszes jutalomfalat. Nagyjából ez lenne szakpolitikájának sommázata: a hozzáértésen felülkerekedő akarnokság rombolása.

De az ilyesmiket már jövőre elfelejti mindenki. L. Simon Lászlóra kicsit még emlékezünk, mint egy gyalázatos kormány hű hivatalnokára. Egy darabig az ő nevéhez kötjük majd azt az évet, amikor az ország művészetét korábban sosem látott mértékben dúlta fel és tiporta meg a politika. Aztán már csak pár fénykép marad, ahogy Orbán Viktor a magyar kultúráért felelős kormánytag szőlőföldjein dolgozó rabokkal parolázik és bort kóstol.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.