Ezúton szeretnénk az érintett és olvasóink elnézését kérni, amiért azt a hamis látszatot keltettük, hogy a kulturális államtitkárban maradt még némi tisztesség. Vagy legalább annyi józan földesúri ész, hogy belássa: ha meg akarja őrizni morális és szakmai integritásának legalább a látszatát, azonnal mennie kell. De nem látta és nem elégelte meg, ragaszkodott és törleszkedett a hatalomhoz, amíg az el nem dobta. Nemcsak eltűrte az elmúlt két évtized kultúrpolitikájának legsötétebb akcióját, nemcsak elviselte, hogy személyében is sorozatosan megalázzák, hanem még büszke is volt rá. Egy frakció és egy kormány tagja vagyok, Orbán Viktor bízik bennem, képviselnem kell a programot, dorombolta elégedetten, mint akit dögönyöznek.
Lapzártánk napján, kedden több lap is megírta: a Magyar Művészeti Akadémia és közte feszülő ellentétek miatt Balog miniszternek "megrendült a bizalma" beosztottjában, értsd: ki lesz penderítve. L. Simon valóban élesen kritizálta az MMA-t, olyan hajmeresztő kijelentéseket engedett meg magának, mint hogy Konrád György azért mégis magyar író, meg hogy a kortárs művészet állami múzeumában érdemes volna kortárs művészettel foglalkozni. Ilyen nagyon karakán ember a mi államtitkárunk!
"Gondolkodó ember vagyok. Ezt a miniszterelnök is elfogadja" - zengte dagadó kebellel, és ez volt az ő tragikus tévedése. Azt gondolta, hogy ameddig bármit megszavaz, bármilyen gyalázathoz asszisztál, ameddig eljár bazsalyogni az MMA rendezvényeire, addig lehet egy kis saját mozgástere, teheti a dolgát, és Orbán Viktor elnézi, hogy nem teljes hangerővel visszhangozza a kormánypropagandát. Sejthette, hogy ezért az átlátszó megalkuvásért megvetés lesz osztályrésze, de legalább a hatalmát megtarthatja. Rosszul gondolta. Majd pont neki szabadna mindenféle féligazságokat kimondania, amikor a minisztere minden egyes nap előre megfontolt szándékkal, szépen artikuláltan hazudozik! Hát öröm az Balog Zoltánnak? Hát igazság az, hogy csak a miniszter úr fogja meg a munka végét?
L. Simon kevesebb csacskaságot hordott össze, mint elődje, és elérte, hogy ne csökkenjen tovább a terület költségvetése. Nyilván ez is valami, de a lényeg változatlan maradt: az a magyar kultúra, amelyet a gondjaira bíztak, továbbra is csak akkor érdekelte a kormányt, ha saját propagandájára tudta felhasználni. L. Simon hiába foglalta el az NKA-t, a legzsírosabb falatokat - film, külföldi magyar intézetek, régészet - ugyanúgy más kapta, mint korábban. Szőcs Gézának bolond ötletei voltak, L. Simonnak okosabb, de ugyanolyan tisztességtelen szándékai. Vegyük például a legutóbbi nagy reformot: a művészeti középdíjak összegét többszörösére növelte, a díjazottak számát megfelezte. Nagyon helyesen: így tényleg nagyobb tekintélye és több haszna volna ezeknek az államszocializmus szellemét őrző elismeréseknek. De mivel korábban példátlan módon és teljesen fölöslegesen beleszólást vindikált magának a döntőbizottságok összeállításába, már az elején megette a fene az egészet, ezekből se lesz már más, mint fideszes jutalomfalat. Nagyjából ez lenne szakpolitikájának sommázata: a hozzáértésen felülkerekedő akarnokság rombolása.
De az ilyesmiket már jövőre elfelejti mindenki. L. Simon Lászlóra kicsit még emlékezünk, mint egy gyalázatos kormány hű hivatalnokára. Egy darabig az ő nevéhez kötjük majd azt az évet, amikor az ország művészetét korábban sosem látott mértékben dúlta fel és tiporta meg a politika. Aztán már csak pár fénykép marad, ahogy Orbán Viktor a magyar kultúráért felelős kormánytag szőlőföldjein dolgozó rabokkal parolázik és bort kóstol.
