A hatalom vakarása

A szerk.

"Egyszer talán L. Simon László is megelégeli, hogy nagyjából hetente mossa föl vele a budi kövét a saját kormánya" - írtuk e hasábokon decemberben, az elfeketült művészeti közéletről szólván.

Ezúton szeretnénk az érintett és olvasóink elnézését kérni, amiért azt a hamis látszatot keltettük, hogy a kulturális államtitkárban maradt még némi tisztesség. Vagy legalább annyi józan földesúri ész, hogy belássa: ha meg akarja őrizni morális és szakmai integritásának legalább a látszatát, azonnal mennie kell. De nem látta és nem elégelte meg, ragaszkodott és törleszkedett a hatalomhoz, amíg az el nem dobta. Nemcsak eltűrte az elmúlt két évtized kultúrpolitikájának legsötétebb akcióját, nemcsak elviselte, hogy személyében is sorozatosan megalázzák, hanem még büszke is volt rá. Egy frakció és egy kormány tagja vagyok, Orbán Viktor bízik bennem, képviselnem kell a programot, dorombolta elégedetten, mint akit dögönyöznek.

Lapzártánk napján, kedden több lap is megírta: a Magyar Művészeti Akadémia és közte feszülő ellentétek miatt Balog miniszternek "megrendült a bizalma" beosztottjában, értsd: ki lesz penderítve. L. Simon valóban élesen kritizálta az MMA-t, olyan hajmeresztő kijelentéseket engedett meg magának, mint hogy Konrád György azért mégis magyar író, meg hogy a kortárs művészet állami múzeumában érdemes volna kortárs művészettel foglalkozni. Ilyen nagyon karakán ember a mi államtitkárunk!

"Gondolkodó ember vagyok. Ezt a miniszterelnök is elfogadja" - zengte dagadó kebellel, és ez volt az ő tragikus tévedése. Azt gondolta, hogy ameddig bármit megszavaz, bármilyen gyalázathoz asszisztál, ameddig eljár bazsalyogni az MMA rendezvényeire, addig lehet egy kis saját mozgástere, teheti a dolgát, és Orbán Viktor elnézi, hogy nem teljes hangerővel visszhangozza a kormánypropagandát. Sejthette, hogy ezért az átlátszó megalkuvásért megvetés lesz osztályrésze, de legalább a hatalmát megtarthatja. Rosszul gondolta. Majd pont neki szabadna mindenféle féligazságokat kimondania, amikor a minisztere minden egyes nap előre megfontolt szándékkal, szépen artikuláltan hazudozik! Hát öröm az Balog Zoltánnak? Hát igazság az, hogy csak a miniszter úr fogja meg a munka végét?

L. Simon kevesebb csacskaságot hordott össze, mint elődje, és elérte, hogy ne csökkenjen tovább a terület költségvetése. Nyilván ez is valami, de a lényeg változatlan maradt: az a magyar kultúra, amelyet a gondjaira bíztak, továbbra is csak akkor érdekelte a kormányt, ha saját propagandájára tudta felhasználni. L. Simon hiába foglalta el az NKA-t, a legzsírosabb falatokat - film, külföldi magyar intézetek, régészet - ugyanúgy más kapta, mint korábban. Szőcs Gézának bolond ötletei voltak, L. Simonnak okosabb, de ugyanolyan tisztességtelen szándékai. Vegyük például a legutóbbi nagy reformot: a művészeti középdíjak összegét többszörösére növelte, a díjazottak számát megfelezte. Nagyon helyesen: így tényleg nagyobb tekintélye és több haszna volna ezeknek az államszocializmus szellemét őrző elismeréseknek. De mivel korábban példátlan módon és teljesen fölöslegesen beleszólást vindikált magának a döntőbizottságok összeállításába, már az elején megette a fene az egészet, ezekből se lesz már más, mint fideszes jutalomfalat. Nagyjából ez lenne szakpolitikájának sommázata: a hozzáértésen felülkerekedő akarnokság rombolása.

De az ilyesmiket már jövőre elfelejti mindenki. L. Simon Lászlóra kicsit még emlékezünk, mint egy gyalázatos kormány hű hivatalnokára. Egy darabig az ő nevéhez kötjük majd azt az évet, amikor az ország művészetét korábban sosem látott mértékben dúlta fel és tiporta meg a politika. Aztán már csak pár fénykép marad, ahogy Orbán Viktor a magyar kultúráért felelős kormánytag szőlőföldjein dolgozó rabokkal parolázik és bort kóstol.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.