A történetet mindenki ismeri, a hónap elején Németországban kanosszázó Orbán Viktorral és Seehofer bajor miniszterelnökkel közös interjút készített az orgánum, aminek izgalmi értékével, érdekességi fokával, mindközönségesen a színvonalával nem voltak maradéktalanul elégedettek a szerkesztők. Ezért négy pótkérdést tettek fel Orbánnak – ami a közlemény szerint „elfogadhatatlan” nyomásgyakorlás. Mert hát ők egyeztették, jóváhagyták a szöveg eredeti formáját – hogy van képük a firkászoknak szóban üzengetni a követségen át, hogy majd jól nem jelenik meg? Végül az interjút, mint ugyancsak köztudott, a megválaszolatlanul hagyott pótkérdések nélkül leközölték, de a lap online felületén, és nem a nyomtatott kiadásban. Ami aztán már tényleg világgyalázat.
Csinos diplomáciai bonyodalom is kerekedett az ügyből, még a nyugalmazott bajor miniszterelnök, Edmund Stoiber is betelefonált a kiadóba, csináljanak már valamit, mert Orbán dühös. Időnként rájön egy ilyen roham a CSU volt elnökére. Még aktív korában a bukott 2002-es Fidesz-kampány csodafegyvereként állt ki az ő barátjáért, utóbb 2011-ben, a születésnapján biztosított némi együttfotózkodási lehetőséget Orbánnak Merkellel és Barrosóval. Hogy mi lehet szegény Stoiber fejében az ilyen sajtós dolgokról, nyilván az is megérne egy misét, de azt celebrálja a bajor média.
Előttünk épp az áll a napnál is világosabban, hogy mi van Magyarország miniszterelnökének a fejében a sajtóról. De hogy ennek teljes gyönyörűsége tisztán látszódjék, meg kell említenünk, hogy ugyanazon a vasárnapon, amikor ez a sértett hangú kormányzati közlemény napvilágot látott, a jobboldali Die Welt lehozott egy interjút (orcátlan módon dettó az online felületen) Magyarország külgazdasági miniszterével, Szijjártó Péterrel. Orbán valamikori nemzetközi sajtófelelőse arról beszélt a neves konzervatív lapnak, hogy Orbán meggyőződéses Európa-párti, ám a nemzetközi sajtónak pikkje van ránk, satöbbi, satöbbi. Meg nem is úgy gondolta a főnök azt az illiberális dolgot, csak „túlzón fordították le” a szövegét. Mi tagadás, vissza sem nagyon kérdeztek neki. Arról se feledkezzünk meg, hogy ez a most agyonsimfölt német Die Welt biztosított valamicske megszólalási lehetőséget Navracsics Tibornak szeptember elején, amikor egész Európa rajta köszörülte a nyelvét, s épp attól kellett reszketnie, hogy beveszik-e a sportszakkör vezetőjének az Európai Bizottságba. Akárhogy is, csak arról van szó, hogy egy kicsit sarokba lettünk szorítva, s szeretnénk kidumálni magunkat onnan. Nyomjuk a jófiúsági kampányt, amihez segítségül valakik belengették az interjút a mondott világlapban, viszonylag jónak mondható társaságban. Aztán ez az ígéret nem kifejezetten a kedvünk szerint valósult meg, s most truccolunk kicsit a sajtóra, mert arra biztos szabad. Illetve rohadtul nem vagyunk mindehhez hozzászokva.
Így jár az a politikus, akinek saját sajtója van. Orbán Viktor emberemlékezet óta nem adott interjút ellenzéki lapnak Magyarországon. Péntekenként, ha reggel nincs meccs, bemegy a rádiójába és leosztja a tudnivalókat, vagy néha bemegy vigyorogni valamelyik tévéjébe, s mond ezt-azt a lapjaiban. Neki leközlik a beszédeit, az a szokás. Kizárólag olyan helyeken mozog, ahol bizonyosan nem kérdeznek vissza, de még oda se nagyon. Az pedig, hogy pótkérdéseket tegyenek fel neki, mert karcsú volt a szöveg, nos, az egyenesen felfoghatatlan, mi több, szakmaiatlan. Mert a szakma Orbán szerint úgy működik, hogy nem kérdez vissza, nem tesz fel pótkérdéseket, viszont a végén megköszöni az interjút. Voltaképpen okkal hiheti ezt Orbán a sajtóról, hisz az itthoni jelentős része így működik, s nem is kellett lasszóval fogdosni az aktorait. Döntő többségük bejelentkezett e nemes küldetésre, bizonyos hányaduk alkalmasnak is találtatott rá.
S minden mással is így van. Itt ez a Magyarország nevű homokozó, milyen ügyesen lehet benne sajtót csinálni kislapáttal, kis sütőformácskával, nézd, tudok én adóhivatalt, alkotmánybíróságot, kommandót, iskolákat is csinálni, munkahelyeket, látod azokat a kis bunkereket a sarokban? Azok a trafikok. Ezek a szépek meg a stadionok.
Csak hát ilyen testhelyzetből nagyon nehéz elhitetni, hogy európai, hogy demokrata vagyok, s nem nyalom szíre-szóra minden szembejövő diktátor valagát. Most azért gurultunk dühbe, azért toporzékolunk kicsit, mert még azokkal sem sikerült megetetni semmi ilyesmit, akik valamiért a legnagyobb jóindulattal vannak irántunk. Ők ráadásul roppant kevesen is vannak.
