Klassz volt, hogy ott volt megint pár tízezer ember, kevésbé, hogy a szónokok egyike-másika az „elmúlt 25 évet” egyben pocskondiázta: ez politikai analízisnek annyira rossz, igazságtalan, buta, hogy nem következik belőle előrefelé semmi. Ha valaki nem látja a különbségeket a szocialista–szabad demokrata kormányok és az Orbán-rezsim – mondjuk – szociálpolitikája vagy oktatáspolitikája közt, az idióta, ha pedig látja, de leszarja, hogy az egyik legalább éhen halni nem hagyta pár millió polgártársunkat, a másiknak meg ez kifejezetten célja, akkor nemigen van miről beszélgetni vele. Ha valaki nem tud különbséget tenni egyfelől Antall József, Horn Gyula, Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon, másfelől Orbán Viktor között azon az alapon – és ugyancsak példaképpen –, hogy az első csoportozat egyetlen tagja sem akart felköltözni a Várba uralkodni, esetleg nem érti azt, hogy ez a gesztus mennyi minden dolognak a folyománya és kvintesszenciája és mennyinek lesz a jövőben az oka, azon szintén nem lehet segíteni. (Személyes tapasztalatunk szerint nem is nagyon volt erre a dumára vevő a „tömeg”, bár ezen túlmenően semmiképpen nem szeretnénk a tisztelt tömeg nevében kijelentéseket tenni.) Ha a képviseleti demokráciát és a szabad versenyes kapitalizmust nagy ívben balról előző alternatíva szólalt meg hétfőn, azzal némiképp megértőbbek lennénk, de még ez sem derült ki valójában.
A lényeg nem is ez volt. Hanem az, hogy megint jó sok ember mozdult meg – ezúttal semmi konkrét okból, öt tök ismeretlen fiatalember szervezkedése nyomán, pusztán azért, mert kurvára elegük van abból, amit (tágan) a rossz kormányzás következményeiként írhatunk le, és mert elegük van az ezeket elfedni szolgáló cinizmusból.
Merre fog magának utat törni az immár hetek óta buzgó közenergia?
Az elmúlt években jó pár esetet láttunk arra, hogy az Orbánénál akár durvább rezsimek is – melyek eltérő formában és mértékben, de a demokratikus szabadságjogok korlátozásában, a politikai ellenzék kriminalizálásában, a rendszerszerűen elcsalt választásokban, a kormányzat médiamonopóliumában látták az öröklétig tartó fennmaradás zálogát; viszont mind igen korruptak voltak – hogyan hajlottak meg, majd törtek darabokra a valamilyen módon mégiscsak megkeletkező belső nyomás hatására. Lehet, nem túl sok teteje van az arab tavasz Egyiptomát vagy Tunéziát összeméricskélni a 2000-es év Szerbiájával vagy a Majdannal. Általános tanulságként azonban leszűrhető, s utána nyomban hazai viszonyainkra is vetíthető, hogy e félautokráciák megrendülését minden esetben hosszú, szívós és sok embert megmozgató aprómunka, az állampolgári – „civil” – politikai részvétel felberregése előzte meg. Meg az ezen rezsimek által kifosztott és megalázott csoportok, személyek közti szolidaritás felcsiholódása. Egyfajta társadalomépítés és társadalom-önépítés – amiről oly lelkesen beszél lapunknak pár oldallal odébb az iwiw-es Várady Zsolt. A program lehet ez, és az így nagy számban megszülető, vagy inkább a saját lehetőségeire és a saját szabadságára ráébredő állampolgár pedig épp az ellentéte lesz annak a mintának, amire Orbán, a magyar társadalom nagy mérnöke politikai hatalmának a megtartását alapozza.
S hogy ebből az erőből hogyan lehetne politikai alternatíva? Hiszen ha Orbánt a „civilek” elkergetni talán el is tudják, az Orbán utáni első pillanatban vissza fog térni a politika és a „politikusok”. Egy ország ügyeinek intézése nem hobbitevékenység, és részmunkaidőben sem bonyolítható; uram bocsá’, még szakirányú tudást is igényel. Abban is biztosak vagyunk, hogy majdan újjáépített demokráciánk talapzatát – bármennyire is népszerűnek látszik most a rendszerváltás differenciálatlan szidalmazása – nagyjából az 1989-ben megalkotott szabályok szerint kell majd megkonstruálni; azok a szabályok ugyanis jók voltak. De itt véget is ér az okosságunk. Vajon ki végezné el e munkát, a köztársaság rekonstrukcióját? Eddig még nem látott, új személyek, akiket csak ezután dob ki a történelem nyerőgépe? Netán a most ugyancsak közkeletűen lejátszottnak nyilvánított ellenzéki gárdából, vagy annak a perifériájáról is érkezhetnek szereplők? (Ukrajnában például, ahol a Majdan előtt a parlamenti ellenzék nem örvendett nagyobb megbecsülésnek, mint most nálunk az itthoni, épp egy ilyen figurákból álló kormány igyekszik a romok eltakarításán.) A Fidesz romjai alól? Nem tudjuk: de azt tudjuk, hogy egymással többre mennének, mint egymás nélkül; s hogy a pillanat előbb-utóbb kiköveteli majd a választ. Vagy épp fordítva: a pillanat akkor érkezik el, amikor a válasz megszületik.
