Cameron nem lesz benne, ő mossa kezeit, talán a lábát is, benne lehet Boris Johnson, a következő miniszterelnök (a kilépéspártiak vezére), esetleg Theresa May, ugyancsak következő kormányfő (szintén konzervatív képviselő, de maradáspárti, legalábbis az volt, már nem az). Lesz-e valaki a Munkáspárt részéről is? Donald Kacsa? És kooptálják-e a neves nemzetközi politikatudóst, szakmai tanácsadót és erőnléti edzőt, Vladimir Vladimirovitch Pootint? Vagy ő csak otthonról követi az eseményeket? (Tetszőleges szakmában tanácsadó.) Nem tudjuk. Azt viszont elég jól lehet sejteni már most, hogy mivel megy majd oda bárki, aki odamegy.
Annak, ha Nagy-Britannia valóban kipöckölődik az egységes európai gazdasági térből, azaz például vámot kell fizetnie az uniós országokba irányuló áruforgalma után, rendkívül kellemetlen következményei lesznek a brit gazdaságra. A tovagyűrűző és egyéb hatásokról, például a tőkekivonásról vagy a font megpadlózásáról szó se essék. Ezt még a Brexit legelvakultabb hívei sem akarják, épp ellenkezőleg. A kampányban ezen érveket ezek az okostóbiások azzal ütötték el, hogy ezt – mármint a szabadkereskedelmi övezetben maradást – letett kézzel fogják hozni, hisz ez az uniónak együtt és a tagországoknak külön is elemi érdekük, ők sem akarhatnak vámot a saját exportjukra. Hacsak nem akarnak a saját nyilvánvaló érdekeik ellen menni, nem mondhatnak mást, csak igent erre a javaslatra. Nem is kérdés.
Ezt a Brexit apostolai, ideológusai, apologétái általában ájtatos képpel adják elő, Európa, így szeretlek, úgy szeretlek, legyünk most már igazi barátok! De igazából mindegyik tudja, hogy az erő fog dönteni. A stratégia része lenne az is, hogy minél jobban elhúzzák a kilépést, addig hadd főjön az unió a saját levében. Minél tovább tart a cirkusz, annál kevésbé fognak majd tudni megegyezni: elvégre ők 27-en vannak.
Ez a pökhendiség tényleg bicskanyitogató. És sokak zsebében ki is nyílt a bicska. Az indokolt bicska! Ursula von der Leyen német védelmi miniszter is kifakadt: az fix, hogy a britek az ő életében nem fogják visszakönyörögni magukat az EU-ba. Over my dead body! (Nem így mondta, de erre gondolt.) Juncker kedden az Európai Parlamentben dobta el az agyát, Martin Schulz, az EP elnöke botrányosnak nevezte, hogy a britek húzzák az időt, Brüsszelben pedig a hétvégén ki is jelölték már kilépésügyi főtárgyalónak Didier Seeuws-t, Herman Van Rompuy volt kabinetfőnökét. Steinmeier német külügyminiszter a hétvégén összerántotta a másik öt alaptagállam külügyminiszterét, hogy együtt tegyenek hitet a szorosabb integráció mellett, a briteknek pedig jó utat! A francia szocialisták és a német szocdemek is nagyon idegesek (Steinmeiert is az SDP küldte a Merkel-kormányba), még tán az is előkerült valahol, hogy legyen közös francia–német költségvetés, ha már épp szétfele esik az unió. De a britekkel mindenképp heraus, és tanítsuk őket móresre.
A gond csak az, hogy a brit arcoskodás egyáltalán nem alaptalan – a kilépés az uniónak, illetve a tagállamoknak is súlyos gazdasági károkat okozna. Egyenként kevesebbet, mint Nagy-Britanniának, talán még összesen is kevesebbet, de akkor is fájna mindenkinek. Ha az érzelmeket félretesszük, és nem hagyjuk, hogy a jogos felháborodás elhomályosítsa a tisztánlátásunkat, és ezért nem veszünk tudomást a kampányban az „Európa” kontójára elhangzott sértésekről és hazugságokról sem, jól láthatóvá válik: mindenkinek az lenne az érdeke, és mindenki akkor lenne a pénzénél, ha Nagy-Britannia valahogy visszakacskaringózna az unióba. Még talán a saját feltételei mellett is. Nem kétséges, hogy az unió térfelén is sokan képviselnék ezt az álláspontot, mindenekelőtt az ún. piacok és a big business, vagy akár a nem is olyan nagy vállalatok t. reprezentánsai, lobbistái, szószólói. A gazdaságnak tényleg ez tenne jót.
Csakhogy a britek a szabadpiachoz való hozzáférést zárt határok mellett képzelik: azaz az unió négy alapszabadsága közül csak az áruk, a tőke és a szolgáltatások szabadságát fogadnák el, a személyek szabad mozgását, letelepedését, munkavállalását már nem: éppenséggel ez volt a népszavazás legfontosabb kérdése, ez lenne a hőn áhított szuverenitás visszanyerésének centrális tartalma. (Meg a távozás az Emberi Jogok Európai Egyezményének a hatálya alól – nemes cél, szó se róla.) Maradjon – például – London továbbra is az európai pénzügyi szolgáltatások központja, s legyen e szolgáltatások reménybeli vevője minden európai polgár – de csak angolok működtethessék! És így tovább.
Hát egy lófaszt.
Az Európai Unió négy alapszabadságának csak együtt van értelme, csak együtt igazságosak, és csak együtt, és mindenkire vonatkozóan szolgálják egyformán az egész európai közösség érdekeit. Igen, jöjjenek vissza a britek mihamarabb, és igen, fontos lenne az is, hogy Brüsszel ne idegenítse el legalább a kilépés ellen szavazó 16 millió brit választót a most következő, és igen rondának ígérkező alkudozás során. De ha az unió megengedné, hogy a britek mazsolázhassanak a közösségi jogok és kötelezettségek között, a saját politikai sírját ásná meg. Nincs az a gazdasági visszaesés, aminél ez ne lenne súlyosabb következménye a britek önsorsrontó döntésének.
