Az eredmények egyértelműnek tűnnek: a vasárnapi 36,9 százalék pont 13,1-del kevesebb az érvényességhez szükséges 50 százalékos küszöbnél. A macedóniai népszavazás elbukott, még akkor is, ha csak véleménynyilvánító volt, és ha az igenek több mint 90 százalékos többséget kaptak. Ez súlyos kudarc – hogy kinek, arról mindjárt –, és lesznek következményei – ezekről is szólunk. De előtte ismételjük át az előzményeket.
A görög és a macedón kormányfő, Alekszisz Ciprasz és Zoran Zaev idén nyár elején megállapodtak arról, hogy államaik lezárják a tájhazát és tágabb környékét lassan három évtizede, Macedónia 1991-es függetlensége óta mérgező vitájukat. Mégpedig oly módon, hogy az eddig hivatalosan és jobb híján Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság néven futó, kicsit több mint 2 milliós országot Észak-Macedónia Köztársaságra nevezik át, s ezen apró szépészeti beavatkozás után a görög állam nem fogja megvétózni északnyugati szomszédjának csatlakozását az Európai Unióhoz és a NATO-hoz. Mert hogy eddig épp ezt tette, szívósan és hajthatatlanul. És bár a nemzeti identitások finomságairól nem túl hálás feladat erkölcsi természetű állításokat tenni, talán érdemes leszögeznünk, hogy a görög nacionalizmus igénye a Macedónia, vagyis a Makedonija toponímia s ezzel együtt a „macedón” melléknév kizárólagos használatára, s arra, hogy ők, a görög nacionalizmus mindenkori politikai exponensei dönthessék el azt, hogy mi lehet és mi nem lehet a neve annak a Görögországtól teljes mértékben független, nemzetközileg elismert államnak, amelyik történetesen Görögország északnyugati szomszédja – hát, mit is mondhatnánk… talán azt, hogy ez az igény megalapozatlannak tűnik. De mit volt mit tenni: a görögök bent voltak (vannak) a tutiban, és hogy a macedónok is bekerüljenek, a szabályok szerint az ő egyetértésük is kell. Hol kisebb, hogy nagyobb intenzitással ezen rágódnak immár huszonhetedik éve a felek, s velük együtt rágódik a nemzetközi közösség szép számú, a földrajzi közelség vagy a NATO- és EU-tagság okán érintett szereplője is.
Az idén június 17-én aláírt egyezmény, a Prespa-tavi megállapodás a két baloldali kormányfő között ehhez képest a legjobb, hovatovább mind ez idáig az egyetlen megoldást kínálta a vita lezárására, ezzel Macedónia nyugati integrációjára, ez utóbbival pedig a Balkán jelen, törékeny stabilitásának a fenntartására. A dokumentum egyébként részletesen kitér a névhasználat olyan szubtilitásaira is, mint a gépjárművek felségjelzése, a macedón, illetve (a reménybeli hatályba lépés után már) észak-macedón állami intézmények hivatalos elnevezése, valamint a macedón jelző használata a különféle magántermészetű tranzakciók és érintkezések során. (Ez utóbbi vonatkozásában a macedónok szabad kezet kaptak: vagyis nem kötelesek észak-macedónnak hívni például saját magukat a vasárnapi ebédnél, vagy az öreganyjukat uott.) Ám az már az egyezmény aláírásának pillanatától nyilvánvaló volt, hogy a parlamenti jóváhagyása nem lesz könnyű menet – sem Görögországban, s főként nem Macedóniában. Az egyezményt aláíró Zaev pártja, a szocdemek a macedóniai albán pártokkal kormányoznak koalícióban, ám hiába van közösen többségük a szkopjei parlamentben, a 120 fős Szobranyijében, a névváltoztatáshoz, illetve az alkotmány ilyen irányú módosításához szükséges kétharmadhoz kilenc mandátum hiányzik. Az egyébként nem ügydöntő népszavazással a szocdemek és albán szövetségeseik éppenséggel a kétharmad összeszedéséhez akartak megfelelő politikai körülményeket teremteni, értsd: nyomást gyakorolni az ellenzékre, arra a VMRO–DPMNE pártra, amely a 2016-ban elveszített választás után kis híján macedón-macedón belháborúba taszította az országot. (A VMRO-ról és volt elnökéről, Nikola Gruevszkiről, annak orosz kapcsolatairól és gigantikus lehallgatási botrányáról, a parlamenti erőszakig fajuló macedón belpolitikai konfliktusokról, s Orbán Viktor szerepéről ezek élezésében számos remek cikket írt ez az újság, lásd például: Barátom, Gruevszki, 2018. május 17.)
Nos, éppen ez az, ami nem sikerült: s bár a prespai egyezmény még nem bukott el, a referendum kudarca ijesztő, hovatovább hátborzongató perspektívákat rajzol elénk. Sokan arra számítottak – gyanítjuk, maguk a kezdeményező szocdemek is –, hogy Macedónia 25 százaléknyi, merészebb becslések szerint egyharmadnyi albán kisebbsége könnyebb szívvel mond majd igent a névváltoztatásra és vele az európai integrációra, mint maguk a macedónok. Magyarán: ha a macedónok többsége nem is tudja még a Nyugathoz zárkózás ígéretéért sem elengedni hazájának a nevét, az albánok átbillentik a mérleget. Az még hagyján, hogy ez a kimenet milyen veszélyeket hozhatott volna az amúgy sem sziklaszilárd etnikai békére – de még csak be sem jött a dolog. Az albán többségű választókerületekben – hevenyészett számolgatásunk legalábbis ezt mutatja – nem volt jelentősebben magas a részvétel, mint a macedón vidékeken. Ennek legalább részbeni oka a választói névjegyzékek pontatlansága lehet (miszerint ezek lényegesen több nevet tartalmaznak, mint amennyi a valós szavazó; és a holt lelkek épp ezekben az albán többségű körzetekben dúsítják a lajstromokat.) De magyarázat lehet az is, hogy a macedóniai albánok, vagy legalábbis jókora részük nem okvetlenül Macedóniában látja a jövőt – hisz Macedóniában akkor is csak kisebbség maradnának, ha az ország európai integrációja végül mégis célhoz ér. És ne is rögtön Nagy-Albániára gondoljunk: elég, ha az albán többségű macedón vidékkel szomszédos Koszovóra kalandozik tekintetünk. Az albán pártok a hírek szerint legfeljebb háromnegyed szívvel vettek részt híveik mozgósításban; és talán az sem mellékes körülmény, hogy a legfontosabb macedóniai albán politikus, Ali Ahmeti épp úgy az UÇK, a Koszovói Felszabadítási Hadsereg obsitos parancsnoka, mint Koszovó államelnöke, Hashim Thaçi. Mindezzel együtt az albánokra vagy pártjaikra kenni a referendum kudarcát természetesen ostoba, hovatovább perverz gondolat lenne: a népszavazás bojkottjának eleinte hangos, idővel óvatosabban fogalmazó exponense, a nacionalista indulatok szításának bajnoka az ellenzéki VMRO volt. Meg persze a VMRO szolgálatában álló, kiterjedt médiabirodalom, mely történetesen Orbán Viktor köreihez sorolható magyar üzletemberekhez kötődik.
Mindezzel együtt a görög–macedón megegyezés, s vele Macedónia NATO-tagsága és európai integrációja nem szenvedett végleges vereséget. Ha annak, hogy a kormánypártok az egyezmény mellé kanyarítsanak pár VMRO-képviselőt, alig is van esélye, az is tény, hogy a több mint 660 ezer vasárnapi „igen” szavazat magas, akár 60 százalék fölötti részvétel mellett is az egyezmény győzelmét hozta volna. Ez a szavazói kvantum talán elég lehet majd ahhoz, hogy Zaevék kellő arányban megnyerjék az előrehozott választást (melynek kiírása lapzártánkkor elkerülhetetlennek tűnik).
De van-e átjárás ezen a keskeny ösvényen? Reménykedjünk, mást aligha tehetünk. Macedóniában 1999–2000-ben, Szerbia NATO-bombázása, majd koszovói veresége és kivonulása után nem is túl alacsony intenzitású polgárháború zajlott; az UÇK kísérletet tett arra, hogy egy kisebb szeletet kimetsszen az országból és Koszovóhoz csapja. A békét végül 2001-re sikerült helyreállítani, s az azóta eltelt években kialakult, törékeny politikai egyensúly legalább a fegyveres harcnak elejét vette. De ne legyenek illúzióink: a görög–macedón egyezmény, s vele Macedónia NATO-tagságának a kudarca, meg az európai integráció lehetőségének a bezárulása záros határidőn belül lángra lobbantaná ezt a konfliktust. S nem csak ez a tűzfészek parázslott fel e hónapokban a Balkánon. Boszniában két hét múlva választást tartanak: a szerb országrész, a Republika Srpska erős és nyílt orosz támogatást élvező politikai vezetői nem is titkolják, hogy ambíciójuk a daytoni Bosznia-Hercegovina szétszedése és a Republika Srpska Szerbiához rendelése. E cél kiterjedt erőszak nélküli megvalósítását, de akár a megvalósítás kísérletét is elképzelni szinte lehetetlen. A Szerbia és Koszovó közti „területcsere” békés lefolyása ugyancsak illúzió. (Szerbiában a hadsereg napok óta riadókészültségben van – bizonyára nem véletlenül.) De Macedónia határainak, s ezzel magának Macedónia létének a megkérdőjeleződése az EU-tag Bulgáriát is megroppanthatja. Mindezek mögött pedig – ahogy a macedóniai népszavazást elsüllyesztő kampány mögött is – a csóvás orosz elnök pénze, befolyása és sokféle szervezett ereje sejlik fel. Tavaly Montenegró NATO-tagságának a megakadályozása érdekében orosz ügynökök még egy államcsínyt is megpróbáltak tető alá hozni – meddig megy el most Putyin?
