De ez az, amivel tényleg nem foglalkozunk, mert nem vezet sehová. Fátylat a 150 éves malőrre – amelynek demográfiai, gazdasági, fejlettségi következményeit egyébként máig viselik a hódoltsági területek, és annyit talán leszögezhetünk, hogy a török uralom nem vált az előnyükre –, felcsinosították a türbét, helyes, éljen a népek barátsága, különösen, ha a múltban egymást aprították! És örüljünk annak is, ha a muszlimozást – igaz, csak kis időre és pragmatikus okokból, de – felfüggesztette, sőt, az ellenkezőjére fordította a kormánypropaganda.
Azon persze érdemes lehet elgondolkodni, ha már így szóba került, hogy mi az Erdoğan-rajongás gyakorlati haszna, mármint nemzetünk előmenetele szempontjából. (A családi lopkodást most hagyjuk, bár lehet, hogy nem kéne.) Az Erdoğan-látogatást szegélyező sajtótájékoztatókon a közvetlen Budapest–Mumbai légi járat ígérete hangzott el, ezt a Turkish Airlines üzemeltetné, valamint az, hogy törökök és magyarok együtt fedeznek majd fel s aknáznak ki csábító befektetési lehetőségeket – például Afrikában! Megpendült még a Déli Áramlat gázvezeték ideájának revitalizálása – ezen a csövön, mint emlékezhetünk, orosz gáz érkezne Törökországon, Bulgárián és Szerbián át Magyarországra és tovább. Legutóbb négy éve hallottunk e nagyszabású beruházásról, akkor Putyin elnök történetesen kiszállt belőle, vélhetően azért, mert a durván 30 milliárd dollárosra becsült költségét soha nem hozná vissza, és maximum politikai haszonnal kecsegtette az oroszokat (az ukrán vezeték és vele Ukrajna marginalizálásával tudniillik) – arra meg most nincs pénz.
Ez, lássuk be, nem túl sok, még akkor sem, ha hozzáadjuk az ugyancsak rejtélyesen hangzó – és persze leendő – török–magyar hadiipari együttműködést is. És persze, magunkra vessünk, ha nem tudunk örülni annak, hogy ezentúl átszállás nélkül röpködhetünk majd Mumbaiba (és onnan változatos délkelet-ázsiai desztinációkra), vagy hogy dinamikus vállalkozói közösségünk szemfülesebbjei Afrikában is remek üzleteket találhatnak majd – de nagyon meglepődve azért nem lehetünk. Annak ellenére, hogy a török gazdaság két évtizeden át úgyszólván szárnyalt, az ország GDP-je a nála durván öt és félszer kisebb Hollandiáéval van pariban, az egy főre vetített GDP-je pedig még a kelet-európai országokét sem éri el. (A török gazdaság most ráadásul rossz passzban is van, épp Erdoğan önkényuralmi nyomulását szenvedi meg.) De tárgyalópartnerének szédelgő feldicsérése volt az is, amikor Orbán Ankarát Berlin és Moszkva mellett a harmadik olyan centrumnak nevezte, amelyhez Magyarországnak igazodnia kell. Igen, Törökország erősen nyomul a Balkánon, és mert három és félmillió szíriai menekültet nem enged tovább Európába, az európai válság kulcsszereplője lett. De Törökország délkeleti részén polgárháború dúl (az elszakadáspárti kurdok ellen vívja a központi kormányzat), bő ezer kilométer hosszú déli határainál pedig lassan másfél évtizede súlyos fegyveres konfliktusok zajlanak – a török állam szilárdsága, sőt területi egysége korántsem olyan magától értetődő, mint azt gondolhatnánk. Erdoğan kormánya pedig az elmúlt pár évben hol ide, hol oda csapódott az Egyesült Államok, Oroszország és Irán zavaros konfigurációjú, átláthatatlan közel-keleti játszmájában.
A török elnök a múlt hónap végén Németországban vizitált, és ott is pompás bankettet rendeztek a tiszteletére (a Bellevue kastélyban). Merkel kancellár és Steinmeier államfő is szépen elmondták, hogy minden józan világpolitikai faktor Törökország stabilitásában érdekelt – de mind a ketten nyíltan beszéltek az emberi jogok és a sajtószabadság siralmas helyzetéről is. A 2016-os pancserpuccs után kihirdetett szükségállapotban, a „terrorfenyegetettségre” hivatkozva Erdoğan több mint 150 ezer közalkalmazottat – tanárt, rendőrt, bírát, ügyészt, önkormányzati személyt, katonát, egészségügyi dolgozót – bocsátott és lehetetlenített el, százával börtönzött be újságírókat és tucatjával zárt be újságokat, és a tisztogatások nemcsak jogsértő módon zajlottak, de gyakran hatósági erőszak és kínzások kíséretében. Mindehhez képest már a német kormányé sem volt valami erős kiállás – de mit nem adnánk érte, ha nekünk csak ennyi miatt kéne szégyellnünk magunkat.
