A szerk.

A kisebbik rossz

  • A szerk.
  • 2016.04.10 11:03

A szerk.

Legelőször is azt véssük a papírra, hogy hétfőn az uniós csúcson semmiféle megállapodás nem született, legfeljebb egy megállapodás körvonalai sejlettek fel. Már ha egyáltalán: hisz ahhoz, hogy azt mondhassuk, hogy ezek egy megállapodás körvonalai, tudnunk kéne, hogy lesz-e a jövő héten, amikorra a folytatást tervezik, megállapodás. De nem tudjuk.

A körvonalazódó megállapodás vagy nem megállapodás leglényege, világító centruma a következő konstrukció lenne.

Jön a menekült Szíriából, Afganisztánból, Irakból, csempészik őt Törökországból Görögországba. Nő vagy férfi, kisgyerekkel vagy anélkül. Valahogy túléli. Elér Görögországba.

Itt elvben annak kéne történnie (a még mindig hatályos uniós menekültügyi szabályok szerint), hogy regisztrálják, és elbírálják, jogosult-e menekülti státuszra. Ha igen, nem küldhetik vissza még Törökországba sem, hát még oda, ahonnan eredetileg elindult, valamelyik háborús övezetbe. Ha nem jogosult, akkor legalább elvben visszaküldhetnék. De azzal, hogy elvben minek kéne történnie, fölösleges tovább foglalkozni, látjuk, hogy mi történik valójában, egy éve a menekülteket Görögországban, de sehol máshol az Ausztriáig vagy Németországig tartó vándorútjukon nemigen regisztrálják, vagy ha mégis, annak sincs sok értelme, mennek tovább északra.

Ezzel szemben most az lesz, hogy ha megérkezik a menekülő valamelyik görög szigetre, azon nyomban visszatoloncolják Törökországba. A török kormány kötelezettséget vállal arra, hogy visszaveszi őket, sőt, már a török felségvizeken megakadályozza, hogy a menekült egyáltalán elérje a görög felségvizeket. A menekült, akit visszatoloncolnak Törökországba, beadhatja a menekültkérelmét, de a sor végére kerül.

Cserében ezért az unió vállalja, hogy minden egyes olyan visszatoloncolt menekültért, aki Szíriából indult el, befogad egy olyan, ugyancsak Szíriából útnak indult menekültet, aki jogszerű elbírálás nyomán kapja meg a menekülti státuszt.

Ezeket az immár legális, menekülti státusszal bíró menekülteket aztán szétosztanák az unió országaiban.

Ennek az eljárásnak az lenne a lényege és az értelme, hogy a menekültek kedvét elvegye – ha nem is a meneküléstől, de az „illegális határátlépéstől”. Ha a Törökországban tanyázó menekült azt látja, hogy menekülti státusz nélkül hiába indul el Európába, mert egészen biztosan visszadobják Törökországba, és a tetejében még a menedékkérelmének elbírálása is megbicsaklik, akkor nem kockáztatja majd az „illegális határátlépést”. Ezt előbb-utóbb a menekülni vágyók nagy tömegei gondolják majd végig, s a költség-haszon elemzés után arra jutnak, ugyancsak nagy tömegekben (sőt, mindegyik!), hogy inkább a török menekülttáborokban várják ki az eljárás lefolytatását. Vagy egyszerűen feladják az Európába költözést.

Innentől kezdve aztán elég sok minden homályos. Nem tudni, ki és hol fogja elbírálni a menekültkérelmeket. Hol lesznek a hot spotok? Eddig Görögországban lettek volna – a fentiek szerint a logikus helyük a törökországi menekülttáborokban van. De valóban a török hatóságok állapítják majd meg, hogy ki lesz jogosult menekülti státuszra az unióban? Vagy az ENSZ menekültügyi szervezetének, a UNHCR-nak a képviselői döntenek majd erről? Netán az unió valamely szerve kitelepül Törökországba? És mi lesz a nem szírekkel? Mi lesz a nemzetközi joggal, amely – minthogy Törökország még a leglazább sztenderdek szerint sem nevezhető „biztonságos országnak” – a görög–török relációban aligha engedné meg a toloncolást? És hogyan osztják majd el az uniós tagállamok a menedékjogot kapott menekülteket? Hogyan alakul majd az „egy illegális szíriait egy legális szíriaiért” matematika, ha a Törökországba visszatoloncolt menekültek száma meghaladja az uniós tagállamok felajánlásaiból összejött keretet?

Mégsem ezeket neveznénk a hétfői csúcson körvonalazódó alku leggázosabb részleteinek. A helyzet ennél rosszabb.

A török kormány – finoman fogalmazva is – megkérte a rá háruló kötelezettségek árát. Három helyett hatmilliárd eurót akarnak a menekültválság kezelésére, idén júliustól vízummentességet az unióba, és az uniós csatlakozási tárgyalások azonnali újrakezdését. Mindezekről a követelésekről Ahmet Davutoğlu török miniszterelnök a múlt vasárnapi estebéden, a csúcs előtt tizenkét másodperccel tájékoztatta Angela Merkelt és a soros elnökséget betöltő Hollandia kormányfőjét; az után, hogy Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke az előző héten mindent letisztázott a török kormánnyal. Legalábbis azt hitte, hogy letisztázott. Azt, hogy ki diktálja a tempót, jól mutatta a csúcs előttre időzített erődemonstráció is, mely során a török hatóságok, de mondhatnánk Erdoğan államelnököt is, egy szolidan iszlamista, ám kormánykritikus újságot és hírügynökséget egész egyszerűen lefoglaltak. A török igények teljesítésével nemcsak az a baj, hogy nehéz lesz mögéjük odapakolni a 28 tagállam konszenzusát (ennek kéne most, a következő pár napban megtörténnie), vagy hogy ezek az engedmények – hacsak Törökország meg nem szépül egyik napról a másikra – mélyen belehasítanak az uniót összetartó, az unió alapszerződésében is megfogalmazott demokratikus normák élő szövetébe; vagy hogy az Er­do­ğan-féle féldiktatúrával kötött megállapodás a török demokratikus erők nyilvánvaló, ordító cserben hagyása és elárulása lesz. De a török kormány provokációinak sorozata komoly kételyeket vet fel arról is, hogy valóban akarják-e ezt a megállapodást – vagy csak valami perverz játékot űznek az unióval.

Az unió – beleértve ebbe Németországot és Angela Merkelt is – Törökországra akarja tolni a szíriai, iraki és afganisztáni polgárháborúk okozta humanitárius katasztrófák következményeit. Ezt nehéz lenne derék, helyes és erkölcsös politikának hívni akkor is, ha Törökország makulátlan demokrácia lenne. Így még nehezebb. Elfogadhatóvá az alternatíva hiánya teszi: a tavalyi menekülthullám megismétlődése már rövid távon a nemzetállami társadalmi tendenciák és pártok megerősödéséhez és az Európai Unió gyors lepusztulásához vezet; az alagút végén a háború vigyorog. Ezt lehetetlen nem tudomásul venni, függetlenül attól, hogy ki mit gondol a háborús övezetekből menekülőkkel szembeni – emberi, keresztényi, emberi jogi, állami – kötelességekről vagy ezek nemlétéről, az emberek születés szerinti egyenlőségéről, a részvétről, Jézus Krisztusról, Európa közeles iszlamizációjáról és a migráció által támasztott veszélyekről, vagy ez utóbbiak képzelt mivoltáról. Az unió és Törökország fent vázolt, erősen szennyezett alkuja lenne a kisebbik rossz. A kérdés leginkább az, hogy ez összejöhet-e egyáltalán.

Harmadik út nincs, csak a káosz.

Neked ajánljuk