Ezekből a döntésekből a magyar kormány, ugyancsak nem ronda kifejezéssel, kioptált: vagyis nullaszámú relokált menekült befogadását vállalta. Konstruktivitása abban nyilvánult meg, hogy nem szavazott a kvótarendszer bevezetése ellen; más kérdés, hogy hiába tette volna, mert úgyis átment volna. Érdekesség, hogy a 160 ezerből 54 ezer menekültet Magyarországról relokálnának, vagyis Magyarországról vinnének el más uniós tagállamokba, elvben tehát ez a döntés nekünk kedvezne. Csakhogy a Magyarországon regisztrált menekültek (azok tehát, akiknek a menekültstátuszáról itt kéne dönteni) már rég nincsenek Magyarországon. A probléma e pillanatban tehát merőben elvi: aki nincs itt, azt nem kell relokálni. Az 54 ezer menekültet nem kell elvinni innét, mert elment a saját lábán. Viszont ha a magyar kormány nem száll ki a kvótarendszerből, a ténylegesen nullaszámú elszállított menekültért cserébe még idehoztak volna pár száz igazit: attól pedig az isten mentsen!
Ezenkívül az unió azon is dolgozik, hogy a törökországi, libanoni és jordániai menekülttáborokból – még azelőtt, hogy elindulnának – bizonyos számú menekültnek megadja a menekülti státuszt. Ez a tagállamok önkéntes vállalása útján megy. Nem túl jól, egyelőre 22 ezer főre szóló ajánlat érkezett összesen.
Magyarország zérószámú helyet ajánlott fel. Orbán Viktor ebből is kivonta Magyarországot. Így mi lettünk az egyetlen olyan ország az Európai Unióban, amelyik egyetlen menekült letelepítését sem vállalta a formálódó közös rendszerben. Az egyetlen dupla nullás tagállam.
A kvótarendszernek, illetve annak, ami eddig körvonalazódott belőle, minden bizonnyal számos hátulütője van. Bele lehet kötni a képletbe, amely alapján (nagyjából GDP- és lakosságarányosan) elosztják a menekülteket a tagállamok között. Gond az is, hogy az egész iszonyú lassan megy, hiszen a szabályozás minden egyes módosítását, új elemét végig kell futtatni az unió demokratikus döntéshozatalán és a tagországokén is. Az sem világos, mit lehet és mit szabad tenni azokkal a menekültekkel, akik nem akarnak relokálódni. Továbbá. A 160 ezer ily módon lekezelt menekült csak töredéke a már Európába, főként Németországba érkezett több mint egymilliónak – valójában ennyit kéne előbb-utóbb teríteni az unióban, és az ezután érkezőket is. És végül az is baj a szisztémával, hogy Németországon kívül talán egyetlen tagállam kormánya sem lelkesedik érte, enyhén szólva.
Lássuk tehát a kvótarendszer alternatíváit! Ne mondja senki, hogy nincsenek!
Állítsuk meg a görög szigetek felé gumizó hordákat! Helyes. Mivel a tengerre nem lehet kerítést építeni, előbb-utóbb sajnos beléjük kell majd lőni. Hány csónakot süllyesszen el
a görög parti őrség, vagy a szerepét előzékenyen átvevő uniós határőrizeti szerv, a Frontex? Száz vízbe fulladt elég lesz, hogy megértsék, ne jöjjenek? Ezer? Nehézfejű fajta jön. Még annál is több? Hány hónapig kezdődjön a híradó azzal, hogy az unió menekülőkre lő?
Építsen mindenki kerítést! Aki nem épít, vagy nem tud, mert olyan hosszút kéne, magára vessen, ha előbb-utóbb nála dekkol majd pár százezer szír meg pakisztáni. Ha minden balkáni állam megépíti a maga kerítését, és nem történik semmi más, akkor hamar életbe lép az első megoldás.
Szarjon mindenki mindenre, menjenek a menekültek, amerre látnak, és mivel rendszerint Németországig látnak, menjenek Németországba! Oldja meg Németország! Az Angela Merkel!
És mi van, ha nem tudja?
A kvótarendszer – minden kidolgozatlanságával és megválaszolatlan dilemmájával együtt – maga az európai megoldás. Annak az elvnek az átültetése a gyakorlatba, hogy az Európai Uniónak közösen kell kezelnie a menekültválságot; hogy az európai államok ne csak a saját, hanem a szomszédjaik szempontjait is vegyék figyelembe. Nem azt a kérdést akarja megválaszolni, hány menekült befogadására képes Európa, mennyi lenne az elég, a kevés vagy a sok – ez nem a mai nap gondja –, hanem hogy hogyan csináljuk. A kvótarendszer, vagyis a közös megoldás bukása az unió lebénulásával, majd szétforgácsolódásával lenne egyenértékű – akár azért, mert az uniónak erőszakot kellene alkalmaznia a menekültekkel szemben, akár azért, mert a határvidékét, a Balkánt és/vagy Görögországot káoszba és erőszakba taszítja, akár azért, mert az uniós szolidaritás látványos elmaradása és annak következményei miatt maga Németország változik meg végzetesen. Aki, mint a magyar kormány, a kvótarendszert szabotálja, nem a menekültválság kezelésére kínál más megoldást, hanem a menekültválság eszkalálásával az unió szétszedésén dolgozik. Nehezen bírjuk elképzelni, hogy ne lenne erről tudomása.
