Az akkor még nagykoalíciós Merkel-kormány pénzügyminisztere, a most ellenzéki szocdem pártvezér megelégedéssel vette tudomásul, hogy Svájc szigorította a bankbetétek anonimitására vonatkozó szabályokat (ami miatt már régóta vegzálta a német kormány is). Ekkor mondta azt, hogy a svájciak úgy megijedtek, mint az indiánok a lovasság láttán. A mondásból kisebb diplomáciai botrány lett Bern-Berlin relációban, még egyszer: 2009-ben. A kétségkívül parlagi fordulatra azóta sokan hivatkoztak, jobbára olyanok, akik Steinbrücknek akartak beszólni. Lovasság, kacsint, höhö, indiánok, a háta mögé bök, hihi, ugye, mekkora tapló ez a Peer. Nagyjából ez történt a WDR német közszolgálati rádió fórumán is a múlt héten (II. felvonás), ahol Steinbrück felvetette, hogy a demokratikus izék folytonos izélgetése miatt meg kéne fontolni Magyarország kizárását az unióból. Angela Merkel kancellár asszony ezt nem tartotta jó ötletnek, ellenirányú elképzelését pedig Steinbrück általános tufaságának felidézésével argumentálta: ezért rángatta elő, némiképp hajánál fogva, a lovasságmetaforát: "Mindent meg fogunk tenni, hogy Magyarországot a jó útra térítsük, de nem kell rögtön a lovasságot küldeni."
Itt, a III. felvonás elején lép színre a mi kis vademberünk, aki múlt pénteki rádiós igehirdetésekor kapott pontatlan és manipulatív riporteri kérdést. "És mit szól ahhoz, hogy (...) legutóbb éppen Angela Merkelt kérdezték arról, hogy lovasságot kell-e küldeni - szó szerint ez volt a kérdés - Magyarország ellen, vagy sem. Bocsánat, csak baloldali politikusok ugyanezt kérdezték." Holott lovasságról senki se kérdezte Angela Merkelt. Orbán azonban a rossz kérdésre emberül megfelelt, imigyen: "A németek küldtek már lovasságot Magyarországra. Tankok formájában jöttek. Ne küldjenek, az a kérésünk. Nem volt jó ötlet, nem vált be." Mármost Prőhle Gergelynek a forma szerint akár igaza is lehetne, amikor azt állítja, hogy Orbán nem Merkelnek szólt be, hanem Steinbrücknek ("a riporter kérdésére tehát egyáltalán nem Merkel, hanem Steinbrück hasonlatát kommentálta" - nyilatkozta az MTI-nek a helyettes államtitkár), avval a kiigazítással, hogy Steinbrück most semmilyen lovassághasonlatot nem mondott, olyat csak Merkel mondott, hogy Steinbrück mondott, igaz, nem most, hanem 2009-ben, hisz Steinbrück most nem akart lovasságot küldeni Magyarországra, illetve nem Magyarországra akart, hanem Svájcra, és nem most, hanem 2009-ben, illetve akkor sem akart, hanem csak úgy előjött evvel a rohadt lovassággal, ami egyre inkább úgy tűnik fel ebben a történetben, mint a főgonosz és minden bajunk okozója.
Pedig nem a lovasság az - és Prőhle Gergelynek olyan nagyon még sincs igaza, sajnos. Lehet, hogy Orbánt némiképp félrevezette a rádióriporter kérdése, és fel is bőszítette, de a fenti idézett válasz akkor is egy lapra hozza az 1944-es és a 2013-as Németországot, Adolf Hitler és Angela Merkel Németországát. Jól is értette ezt Németországban mindenki, a külügyminisztertől kezdve a parlament külügyi bizottságának egyébként jobboldali-konzervatív elnökéig (IV. felvonás). Ugyanakkor azt sem állítanánk, hogy Orbán afféle Robinson Crusoe-ként állna evvel a produkciójával Európában, a megszorításellenes görög tüntetéseken és obskúrus ciprusi bulvárlapok címlapjain előszeretettel ábrázolják Merkelt SS-egyenruhában, kis bajusszal, sőt, még valóságos politikusok is próbálkoznak néha, Berlusconi az idei választási kampányban is erősen agyabugyálta Merkelt és a "németeket", és Jaroslaw Kaczynskinak is kedves foglalatossága a 2. világháborús múltra utalgató németalázás (bár ő legalább nem a Negyedik Birodalom fantomjával riogat, hanem avval, hogy Berlin - "megint" - elfoglalja Sziléziát). De evvel nagyjából ki is merítettük e hobbi európai híveit - és ebben a történetben tényleg az a legkevésbé érdekes, hogy most aztán tényleg túl messzire ment-e Orbán, vagy hogy tudatosan, adott esetben a siker reményében játszik-e a CDU, az Európai Néppárt - és Európa - megosztására, vagy hogy a CDU meddig vág jó képet ahhoz, hogy időnként leköpik. Fájni az fájhat, hogy a magyar miniszterelnök az európai politika legvisszataszítóbb figurái társaságában az európai politika momentán legaljasabb és legostobább hazugságával kezdett el most kereskedni.
A szégyen, ami ráég mindannyiunkra.
(A magyar kormányfő úgy tesz ebben a két mondatban, mintha Magyarország 1944. március 19-e előtt nem is a tengelyhatalmak oldalán harcolt volna, mintha nem Magyarország lett volna a nácik utolsó szövetségese, hanem csak szegényre, se szó, se beszéd, ráküldték a nácik a tankjaikat. Mintha német és magyar tankok 1941 és 1944 között nem együtt látogattak volna el változatos országokba.)
