Vendégségben voltak Orbán Viktornál, és a kocka el lett vetve! Mert az egy dolog, hogy olyan gyöngéden simogatták egymást, hogy belesajdult a meghatottságtól a szíve annak, aki nézte – de Orbán el is taszította magától Webert, pedig sokáig ő, Manfréd volt a lelke közepében. De már nincs: ennélfogva a Fidesz-kontingens nem fogja majd őt támogatni ama törekvésében, hogy ő legyen az Európai Néppárt (EPP) jelöltje az Európai Bizottság elnöki posztjára.
Minthogy az EPP jelöltje erre a sarzsira a dolgok jelen állása szerint épp Weber, Orbán eme kijelentését elég nehéz másképp dekódolni, mint hogy kilép a Néppártból, ha nem előbb, úgy május 27-én: bár azt azért jegyezzük meg, hogy ha a Néppárt esetleg mégsem Webert jelöli, akkor Orbán előtt nyílhat egy kis ösvény visszafelé. (De persze csak akkor, ha Michel Barnier, vagy, urambocsá’, Angela Merkel addig meg nem sérti a magyarokat, lévén Weber legnagyobb bűne az volt, hogy pár hete azt nyilatkozta, őneki a Fidesz európai parlamenti szavazatai akkor se kellenének, ha ingyen adnák őket; és a konzervatívok alternatív Spitzenkandidatjaként a francia Brexit-főtárgyalót és a német kancellárt is sűrűn emlegetik, sub rosa). A Fidesz és a Néppárt súlyosan paranoid, és mindkét fél részéről hazugságokkal és képmutatással terhelt viszonyán képtelenség eligazodni: vajon Orbán azért gyalogolt most bele Weberbe, mert már áprilisban, a felfüggesztéskor eldőlt, hogy úgyis kidobják, és akkor már inkább ő távozik, úgy, mintha önszántából tenné? Vagy tényleg az ő döntése, hogy megy? Elvégre Salvini és Strache budapesti látogatása után is csak annyit mondtak a CDU és a CSU vezető politikusai, hogy Orbánnak ki kéne lépnie az EPP-ből: hogy effektíve kizárják, azt lapzártánkig senki meg nem pendítette.
De ha Orbán akár maradhatna is az EPP-ben (amihez kissé súlyba kéne helyeznie az arcát, vagy legalább a nyílt provokációktól tartózkodni), akkor miért megy önként? Miért lehetetleníti el a megtérést a néppárti kebelre? Azzal, hogy ráment Weberre, Orbán az elmúlt években, évtizedekben legfontosabb szövetségesének, a bajor CSU-nak ment neki, s tágabb értelemben a bajor illetőségű nagytőkének (hisz Webert nyugodt szívvel tekinthetjük a bajor big business jó emberének). Mely bajor nagy- és kisebb tőke kellemes magyarországi jelenléte Orbán rezsimjének egyik tartópillére volt, s amely épp most kezdett nagyszabású gyárépítésbe Debrecen mellett; s akkor a védelmi szolgáltatásokról, melyekből Orbán a német konzervativizmus kebelbarátjaként részesült, nem is beszéltünk. Ráadásul a tranzakció, a CDU/CSU elcserélése Salvinire és Strachéra semminemű ehhez hasonló, kézzelfogható, anyagi természetű nyereséget nem ígér, legfeljebb ideológiai szövetséget és egyfajta mentális komfortérzetet, azt is elsősorban Orbán Viktornak. Mert akár áttörnek az övéhez hasonló politikai mentalitású, a konzervatív-etnicista-fasiszta spektrum változatos pontjain elhelyezkedő európai pártok, akár nem, azt így is meg úgy is meg fogja szívni ez az ország, és vele együtt Orbán Viktor is. Ha Salvini, Strache és Orbán európai szövetségére az oroszok hintik a szenteltvizet, hogyan lép sorompóba mellettük a tradicionálisan ruszofób Kaczyński-tábor – vagy épp a balti államok, mondjuk például Észtország 20 százalékos választói támogatásig bezárólag életképes, ugyancsak súlyosan oroszellenes fasiszta pártocskái? És mi lesz Marine Le Pen Nemzeti Gyűlésével, vagy az egyre nácoidabb német AfD-vel, akiket az oroszok éppenséggel tolnának Orbánékra, de ők valahogy mégis viszketnek tőlük? Mit keres Orbán – a saját, kétes dicsőségén túl – a nyugati szélsőjobb bajnokainak társaságában, mely pártok mindegyike otthon az uniós transzferek csökkentésének ígéretével kampányol? Pénz, tekintély, befolyás csak kevesebb lehet ebből – mi akkor ebben a ráció? Hol ebben a haza üdve?
Vagy ezen már rég túl vagyunk? A magyar miniszterelnök közelmúltbéli interjúinak egyes részletei… hát, nem is az, hogy minden hamis álszerénységtől mentes, már-már eksztatikus önértékelésről árulkodnak, de a személyiség néha egészen meghökkentő zugaiba világítanak be. „Én vagyok a legkeresztényebb, tehát a legeurópaibb az európaiak között. Európa DNS-e vagyok, annak az őrzője” – hangzott például el a Bernard-Henri Lévyvel folytatott „kávézáson”, legalábbis a Le Point hetilapban megjelent beszámoló szerint (melyből a hvg.hu közölt izgalmas részleteket). És mihez kezdjünk azzal a bizarr anekdotával, melynek – a narrátor mellett – a másik főszereplője Erdoğan török elnök: „Hatalmas focista. Mint én. És van valami, ami közös a focistákban: az az izom a hát alsó részén. És amikor először találkoztunk, megtapogattuk egymás hátát.” Vagy azzal a sztorival, mely szerint Silvio Berlusconinak is hősünk nyitotta fel a szemét – szinte pelyhedző állú kamaszként! „Az 1990-es évek elején vagyunk. Egyszer csak megcsörren a telefonom. Ő van a vonal másik végén. Soha nem hallottam róla. De meghív egy AC Milan-meccsre. Valójában már akkor a Forza Italia megalapítása járt a fejében. Azért hívott, hogy megtudja tőlem, hogyan csináltam a Fidesszel. És tessék, 30 évesen a jövőbeli olasz miniszterelnök tanítómestere lettem!” Főpap (egyenesen pápa…?), futballista, a legnagyobb mesterek tanítómestere… Tényleg, mi kellhet még, hogy mindenki észrevegye?
