A terv szép és nemes, végtére a kultúrafogyasztói fejekben is rendet kéne már tenni (ahogy megmondta azt évi rendes tusolói beszédében Orbán Viktor is), egyszer és mindenkorra. Mert a kultúrafogyasztókkal eddig csak a baj volt, összeolvastak minden hülyeséget, aztán beszéltek össze-vissza, de még az is előfordult, hogy rosszul szavaztak, illetve hasonló helytelenkedésekre buzdították a többi hasonszőrűt, jellemzően újságírás vagy épp irodalom útján, s ez tűrhetetlen. Ezért van szükség egy erőközpontra, ahol gondosan kiképzett kezek beállítják a magyar kultúrát a helyes irányba.
Az íróknak a múzeumi erőközpont kijelöli a követendő irányokat, az írók meg az olvasóknak jelölik ki, az olvasók meg egyfelől tartják ezeket az irányokat, másfelől ráterelik a nem olvasókat, előbb hazai szinten, majd regionálisan. Mert egy erőközpont attól erőközpont, hogy onnan fújják a passzátszelet, s a passzátszél meg olyan, hogy az nem áll meg a határoknál, hanem megszólít minden magyart és mindenki mást is, akik aztán majd ettől olyanok akarnak lenni, mint a magyarok. Egészen persze nem lehetnek olyanok, de ha erősen figyelnek az erőközpont útmutatásaira, akkor jelentős eredményeket érhetnek el, hiszen az erőközpont deklarált célja jobbá tenni a világot. Ám az erőközpont működéséhez nemcsak helyben előállított passzátszélre, de erőre is szükség van.
Ezért feltétlenül szükséges a PIM büdzséjenek a következő évekre esedékes megduplázása, semmiség, nem lesz az 20 milliárd forint sem ez az elkövetkező három esztendőben. Persze a múzeum pillanatnyilag még csak múzeum, ahhoz, hogy irodalmi erőközpont legyen belőle, a tereit ki kell bővíteni, az épület eddig még más célokra használt részeit és az udvart el kell foglalni, a dolgozói létszámot ki kell bővíteni, a meglévő munkaerőt célirányosan átképezni, cafeteriát megemelni, a fizetéseket rendezni – az ilyesmi ugyebár nincsen ingyen. De egy ilyen kulturális erőközpont minden pénzt megér – ahogy azt történelmi példák már bőségesen igazolták is.
Mert legyen az erőközpont egyben „kovász, inkubátorház és kapuőr” is, afféle írói ATI, ahol meg lehet majd szerezni az írói (és természetesen az újságírói) jogosítványt, mert az nyilván nem úgy van, hogy mindenki csak úgy irkál bele a vakvilágba mindenféle marhaságot, aztán a többi marha, aki ugyancsak marhaságokat írogat bele a vakvilágba, jól kimondja rá, hogy író vagy, szép öcsém. Ezért a PIM „horizontját ki kell tágítani”, s arra kell szoktatni, hogy „a jövőben minden erejével azon kell lennie, hogy az »író ír írónak« berögzült gyakorlatát felülírja”. Az író eztán az erőközpontnak, s azon keresztül az olvasónak írjon, s ne marhaságokat, hanem szép verseket és jó könyveket, meg minden, nemzetstratégiai szempontból üdvözlendő dolgokat: termelési regényt, köszöntő verseket vezetőink születésnapjára, fontosabb látogatások alkalmára, avatási ünnepélyekre, satöbbi, satöbbi. Egy-egy jól eltalált versért rögtön le is esik neki egy latte.
Ezért az éttermet közösségi térré kell alakítani, hogy ötvözze „a XX. század eleji kávéházi kultúrát, a »kockás abroszos« vendéglőt a manapság divatozó »co-working irodákkal«”. Az ötvözés meg már csak azért is jó lesz, mert majd itt tartják szerkesztőségi üléseiket az inkubátorból kikelt folyóiratok (jobb, ha ez a népség szem előtt van, még ha mi faragtuk is ki őket). S itt lehet majd „játékként visszahozni” a „kávéért kézirattal fizetek” szép és oly szívmelengető hagyományát.
Nos, ebben az ötvözésben, ebben a 20. század eleji kávéházi központban meg a kapuőrségben jelenik meg tűpontosan az Orbán-rezsim teljes kultúrája. Hogy ne mondjuk, kulturáltsága. Abban tudniillik, ahogy a legelérhetőbb szabadpolcokról beszerzett filléres nosztalgiákat összebagzatják a legsötétebb Rákosi-kor irodalomszemléletével. Fontos az író elvtárs, mert utat mutat a népnek (neki meg ugye a párt mutat utat), tehát tessenek csak nyugodtan a nagy állami erőközponti kávéházban kavargatni a kávéjukat, mert mi tudjuk ám, hogy azt szereti az íróféle, és tessenek bátran alkotni is, helyben vesszük át, helyben mérjük le, helyben fizetjük ki az árut. Ebből lesz előbb a régiós, aztán a világkultúra.
És senki ne mondja, hogy ez egyszer már nem sikerült, mert mi majd jobban csináljuk. Mert mi – mint a fenti példa is mutatja – ehhez is jobban értünk.
