A szerk.

A mi kis stabilizációnk

A szerk.

Most, hogy mindenki azt kémleli, hogy mi lesz itt és meddig, mi is letesszük a garast: valami lesz és valameddig! Vagy nem. Bizonyos metaértelemben relevánsnak Lázár János egy méltatlanul kevés figyelmet kapott mondása tűnik, miszerint tíz év múlva ő még mindig csak 53, húsz év múlva pedig csak 63 éves lesz – és ez akkor is így van, ha maga Lázár János mint tényező és mint személy kevéssé tűnik e pillanatban relevánsnak.

Vagyis hogy pont erről beszélünk, Lázár János relevanciájáról – és kisvártatva innen kanyarodunk rá az új kormány előtt álló feladatok, sőt, tornyosuló kihívások számbavételére. Lázár János ebben az interjújában, melyet közvetlenül az után adott, hogy kiderült, nem lesz tagja a kormánynak, azt mondotta, hogy a következő 10, de akár 20 évét a tanulásra fogja szánni, hogy jobban megértse az ő (és Magyarország) népét. Ez természetesen komplett baromság, és nem is azzal a céllal lett mondva, hogy ne legyen komplett baromság, vagy akár ne hangozzék annak, de ez mindegy is, azt mégsem mondhatta Lázár, hogy a következő 20 évét katicabogár-gyűjtéssel fogja tölteni. A lényeg: ezek szerint Lázár 20 év múlva tartja elgondolhatónak, hogy szorgalmasan gyűjtögetett népismeretét netán termőre fordítsa, és netán miniszterelnök (vagy valami hasonló) lehessen: és akkor még mindig csak 63 éves lesz!

Pedig Lázár a mértékadó szóbeszéd szerint nem ma kezdett el Magyarország lehetséges kormányfőjeként gondolni magára (jóllehet és természetesen ez csak az után válna, helyesebben vált volna aktuálissá, hogy a jelenlegi kormányfő leteszi a lantot). A kormányzás napi nyűgét és aprómunkáját a miniszterelnök helyett cipelő miniszterként az évek során mind több és több funkciót, feladatot, kompetenciát gyűjtött maga alá, annyit, hogy a végén már sok is lett belőle; erről ő maga panaszkodott többször a legfelső fórumnak. Talán félreértette a saját helyzetét, talán nem, mindenesetre most a hatalmi logika (Orbán hatalmi logikája) szerint elérkezett a búcsú pillanata. De nem csak ő megy, Balog, Simicskó, Seszták és Kósa is. Persze, nem okvetlenül egyazon okokból, de a tendenciát nem lehet nem észrevenni, a párt kipróbált harcosait „szakértő civilek” váltják fel (beleértve ebbe a hadügyminisztert is, aki épp azért civil, mert effektíve katona). Ebből persze még semmi sem következik, különösen, ha a „civilek” szakértelmét kezdenénk el firtatni, azt például, hogy vajon a magyarországi rákgyógyítás pápájának van-e köze ahhoz, hogy Magyarország minden nemzetközi rákhalálozási statisztikai összehasonlításban a legrosszabb képet mutatja. Kik lehetnek ezek az emberek, és mit akarnak? Számít-e, hogy mit akarnak? Különösen, hogy Orbán önszavai szerint ezt az új kormányt „irányítani” fogja, ami az ügyintézés visszavételét jelentheti, vagyis azt, hogy mindent személyesen ő talál ki, kezdeményez, foganatosít, ellenőriz (és lett egy harmadik olyan kormányhivatal is, ami ezt fogja szolgálni). Az elmúlt nyolc év a többé-kevésbé strukturált, különféle feladatok, kompetenciák és felelősségek szerint tagolt, hierarchizált kormányzati bürokrácia szétbarmolását és kiüresítését hozta el, elintézve az volt, ami miniszterelnöki, esetleg miniszteri biztost kapott (vagy az sem). Pedig most kéne tenni valamit: a megállíthatatlannak tűnő elvándorlással, a tanár-, orvos- és ápolónőhiánnyal, a reménytelen szegénységben ragadt milliókkal, a magyar vidék jelentős részének anyagi és kulturális lepusztulásával, a társadalmi mobilitás 2010 előtt is elviselhetetlenül szűk csatornáinak bedugulásával, a közszolgáltatások leépülésével – ezerszer leírtuk ezeket. A 2008-as világválság elmúltát követő gazdasági konjunktúra és az uniós pénzek mindeddig valamelyest elfedték ezeket a bajokat (nem fedték), a nacionalizmus újra kitalált nyelvezete – és az elnyomás ezer apró és nem apró mozzanata – pedig alkalmasnak bizonyult arra, hogy a kormánynak ne kelljen szembenéznie a nyolc év alatt el nem végzett feladatok és a saját maga által el- és lerontott dolgok politikai következményeivel. Most úgy tűnik, nincs a hatalmát komolyan veszélyeztető ellenzék, nincs akár csak távoli riválisa sem, és Orbán bejelentette azt is: visszaveszi az „irányítást”. Ennek a reménytelenségbe süppedő, frusztrált, boldogtalan országnak, amelynek a két fele nem hogy gyanakvással, de szükségtelen és indokolatlan indulattal tekint a másikra, ő és csak ő lesz a gazdája.

De minek? És innen hová? Meddig lehet ezt, a lassú pusztulást következmények nélkül húzni?

Lázár János húsz évet adott magának – és az tényleg a legkevesebb, az Lázár magánügye, hogy Lázár mit gondol a saját következő húsz évéről. Az országnak biztosan nincs ennyi ideje.

Figyelmébe ajánljuk

Erőltetett párhuzamok

Mi lehetne alkalmasabb szimbóluma a női létezésnek, mint a haj? Úgy élettanilag (a másik nemre gyakorolt vonzereje a minden individuális szempontot megelőző fajfenntartást szolgálja), mint kulturálisan (a néphagyomány gazdag, még az életet szervező világképre vonatkozó szimbolikájától a jelenkori társadalmak meglehet partikuláris, de mindenképpen jelentéssel bíró ún. trendjeiig) vagy spirituálisan (minden tradíció megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít a hajnak).

Prokrusztész-ágy

A francia-algériai rendező filmjének eredeti címe (L’air de la mer rend libre – a tengeri levegő szabaddá tesz) a középkori német jobbágyok ambícióinak szabad fordítása (Stadtluft macht frei – a városi levegő szabaddá tesz).

Felelős nélkül

  • - turcsányi -

Van az a némileg ásatag, s nem kicsit ostoba vicc, amely szerint az a mennyország, ahol angol a rendőr, olasz a szakács, francia a szerető, német a szerelő, svájci a szervező. A pokol meg az, ahol… és itt máshogy rendezik egymáshoz a fenti szerepeket és nemzetiségeket. Nos, ez a – színigaz történetet dramatizáló – négyrészes brit sorozat még ennyi viccelődést sem enged a nézőinek.

Mozgó falak

  • Molnár T. Eszter

Négy férfi üldöz egy nőt. Ha a hátak eltúlzott görbülete, az előrenyújtott kezek vonaglása nem lenne elég, a fejükre húzott piros papírcsákó félreérthetetlenül jelzi: ez őrület. Kétszer megkerülik a színpad közepén álló mobil falat, majd ahogy harmadszor is végigfutnak előtte, a nő megtorpan.

Mahler-liturgia

„Én valóban fejjel megyek a falnak, de legalább jókora lyukat ütök rajta” – mondta egy ízben Gustav Mahler, legalábbis a feminista brácsaművész, Natalie Bauer-Lechner emlékiratai szerint. Ez a konok, mániákus attitűd az egyik legnagyszabásúbb művében, a Feltámadás-szimfóniában is tetten érhető.

Gyurcsány abbahagyta

Arra, hogy miért, és hogy miért pont most hagyta abba, lehet racionális magyarázatot találni a külső szemlélőnek is, azzal együtt, hogy e személyes döntés valódi okairól biztosat egyetlen ember tudhat; esetleg kettő. A DK (is) csúnyán megbukott a tavaly júniusi EP-választáson, és bejött a képbe Magyar Péter és a Tisza; és a vak is látta, hogy ha van jövő az ellenzéki oldalon, az a Tiszáé. Ha valaki, akkor a Tisza kanyarítja be az addig ilyen-olyan ellenzéki pártokkal rokonszenvező és mérsékelt lelkesedéssel, de rájuk szavazó polgárokat.

Lengyel Tamás: A hallgatás igen­is politizálás!

Elegem van abból, hogyha elhangzik egy meredek kijelentés, amelytől, úgy érzem, kötelességem elhatárolódni, vagy legalábbis muszáj reagálnom, akkor felcímkéznek, hogy én politizálok – míg aki csak hallgat, az nem politizál – mondja interjúnkban a színész, aki azt is elárulta, hogy melyik politikusra hajaz leginkább a kormánypárti álinfluenszere.