A Prigozsin-lázadás megmutatta a diktatúra törésvonalait

A szerk.

Jevgenyij Prigozsinnak a közelmúltban számos szakmai és emberi kifogása merült fel az ukrajnai „különleges hadműveletet” ex officio irányító orosz katonai vezetéssel szemben.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2023. június 29-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Azt például, amikor a honvédelmi miniszter Szergej Sojgu vagy a vezérkari főnök Valerij Geraszimov felakasztására szólít fel, nehéz másképp értelmezni, mint a bírálat, a neheztelés egy markáns formáját. A javasolt megoldás radikalizmusa sem okvetlenül kell, hogy megütközést keltsen bennünk. A háborúban kudarcot valló tábornokok, sőt alacsonyabb rangú tisztek tömeges agyonlövése, bebörtönzése, lágerbe zárása visszatérő motívuma az orosz/szovjet katonai humánerőforrás-gazdálkodásnak. Emlékezetünkbe idézhetjük a téli háború első szakaszát irányító, vagy az 1941-es német támadásnak ellenállni képtelen szovjet hadvezetés szomorú sorsát.

Hogy a Wagner-csoport vezetőjének radikális kritikai észrevételei mennyiben voltak megalapozottak – azaz az Ukrajna elfoglalására, kirablására, valamint lakóinak meggyilkolására és elűzésére irányuló eredeti orosz tervek meghiúsulása mennyiben róható fel Sojgunak vagy Geraszimovnak, és mennyiben köszönhető az ukrán ellenállás hősiességének, illetve a nyugati demokráciák támogatásának, amit Ukrajnának nyújtanak –, azt persze innét, a VI. kerületből nehéz megítélni. Azt viszont pár hónapja elég jól nyomon lehetett követni, hogy Prigozsin, a Wagner főnöke a gondjaira bízott szervezet, illetve annak munkavállalói szempontjából érthető, hovatovább jogosnak tűnő kifogásokat fogalmazott meg. Ha azért küldték őket – mondjuk – Bahmut alá, hogy ott harcoljanak, területet foglaljanak el és mindenkit megöljenek, ekként teljesítve a rájuk háruló alvállalkozói kötelmeket, akkor a fővállalkozó orosz állam, illetve az annak megbízásából eljáró hadügy­minisztérium vajon miért nem biztosítja a munkavégzéshez szükséges feltételeket? A lőszert, a fegyverutánpótlást, a hadászati támogatást…? Emlékezetes pillanat volt, amikor Prigozsin rövid videójában mindezeket néhány katonájának holtteste előtt kérte számon az érintetteken.

A javaslat – már tudniillik a Sojgu felkötésére vonatkozó – címzettje egyébként aligha lehetett más, mint maga Vlagyimir Vlagyimirovics, a jó cár.

És annál is nagyobb szomorúság tölthette el Prigozsin kebelét, amikor az elmúlt hetekben a – Prigozsin szerint az udvaroncoktól megtévesztett – uralkodó atyuska nem a katonai jelmezben parádézó bohócokat távolította el legalább valaminő kényelmes lágerbe vagy kazamatába, hanem elnézte és jóváhagyta, ha nem éppen utasította őket arra, hogy őt, Prigozsint és az irányítása alatt álló szervezetet semlegesítsék. És a jelek – például 4 milliárd rubeljének elorzása, vagy a Wagner-zsoldosok kényszerű beléptetése az orosz hadseregbe – egyértelműen erre utaltak.

Az igazgatóban ekkor nyilván erőteljesen felmerült, hogy ennek csúnya vége is lehet: egy korty tea, egy ablak, egy Grad rakéta… S vajon ölbe tett kézzel várjam-e, míg megölnek, vagy proaktív magatartást választva igyekezzek ezt megakadályozni, vagy legalább késleltetni? Számos jel mutat arra is, hogy e dilemma nem először képezhetett meg Prigozsin elméjében. Az elmúlt hónapokat egyes híradások szerint nemcsak álláspontjának széles körű terjesztésével, de intenzív szövetségeskereséssel töltötte. Számos regionális kormányzóval beszélgetett el, s minden bizonnyal igyekezett megnyerni ügyének a hadsereg mindenféle rendű és rangú alkalmazottját; sőt, a Kremlben a hatalom környékén sürgölődő hivatalnokok és oligarchák bizalmát is. Annál is inkább, mert ez utóbbiak közül számos – például Konsztantyin Malofejev, vagy a Gazprom néhány főnöke – már eddig is jó emberei közé tartozott. Ennyi barát, meg a lakosság s persze a fronton harcoló sereg rokonszenve talán elég lesz az elnök jobb belátásra térítéséhez – vélhette Prigozsin.

Jegyezzük meg e ponton azt is, hogy a Wagner-csoportot hiba lenne valamiféle szedett-vedett rablóbandának látnunk – annak ellenére, hogy állományának (ma már szó szerint) tetemes részét a börtönökből kiemelt bűnözőkkel töltötték fel. A Wagner magját jól kiképzett, a hadviselésben járatos, professzionális katonák alkották, akik a háborúzás csínját-bínját, a más népek gyilkolásának szeretetét különféle állami erőszakszervezetekben sajátították el.

A Wagner nem valamiféle „magánhadsereg” (volt), hanem ezen erőszakszervezetek folytatása más eszközökkel, amit az orosz állam hozott létre, olyan feladatokra, amelyeket célszerűbb takarásban, nagyobb nemzetközi kravál és egyéb bonyodalmak elkerülésével elvégezni.

Azt tehát, hogy Prigozsin miért indult el „Moszkva” felé, érteni véljük: ha nem próbálja meg, biztos, hogy megölik, ha megpróbálja, akkor talán elkerüli a hősi vég. Abban már kevésbé láthatunk tisztán, hogy ama nem várt esetben, ha missziója sikerrel jár, és valaminő módon a hatalom közelébe kerül, mi történik. Prigozsin mindeddig megbízható birodalmi fasisztának mutatkozott, s a fő bajának az tűnt lenni, hogy az orosz hadsereg – a hadvezetésnek felróható okokból – nem pusztította el kellő mértékben Ukrajnát, és még mindig nem irtotta ki a lakóit. Baljós tény az is, hogy a Wagner állítólagos alapítója, egy Dmitrij Utkin nevű exjégkorongozó valódi hitlerista neonáci; s azt is tudjuk, hogy a Wagner zsoldosai élen jártak a már most jól dokumentált háborús és emberiesség elleni bűnök elkövetésében. Ám az utóbbi időben Prigozsin már arról beszélt, hogy a háború értelmetlen, hogy katasztrófát hoz Oroszországra, hogy a megindítása bűntett volt.

Prigozsin tehát alappal számíthatott valaminő társakra a Kremlben, a hadsereg különféle fertályaiban, az államapparátusban, akár még az FSZB-ben is, akik – legalábbis Prigozsin kalkulációi szerint – a lázadásból végül is puccsot, államcsínyt, katonai hatalomátvételt, you name it, csináltak volna. Más magyarázat aligha van arra, hogy a Wagner szemvillanás alatt foglalta el Rosztovot és ejtette foglyul a déli orosz hadseregcsoport parancsnokságát, ha csak 24 órára is (mely város nem mellesleg az ukrán fronton védekező orosz csapatok utánpótlásának egyik fontos logisztikai központja), majd háborítatlanul, lényegében minden katonai ellenállás nélkül nyomult több száz kilométeren át észak felé. S ugyanilyen megdöbbentő volt a zsoldossereget kísérő lakossági szimpátia is: mintha az eddig néma tömegek a zsarnokság alóli felszabadítókként ünnepelték volna őket.

Ám innen végképp elhomályosul az amúgy sem kontúros kép. Vélt szövetségeseinek árulása késztette-e Prigozsint a megfutamodásra? Vagy megfutamodásról szó sincs – csak arról, hogy épp ennyi, puszta életének mentése szerepelt a tervei között? S a kérdések, a következő hetek sorsdöntő kérdései tovább sorjáznak tömött sorokban. Hogyan játszotta be magát Fortinbras szerepébe Lukasenka – még azelőtt, hogy Hamlet és Laertes kárt tettek volna egymásban? Mi lesz a Belaruszba készülő Wagner-zsoldosokkal, s magával Prigozsinnal – ki ellen vívják majd következő csatájukat? Hogyan befolyásolja az orosz katonai képességeket a félbemaradt lázadás? Fenntartható-e az Ukrajna elleni orosz hadművelet mindezek után – vagy amit láttunk, az már az összeomlás első jele volt? Milyen következtetéseket vonnak le az eseményekből azok az orosz katonák, akik most az életükért rettegve lövészárkaikban várják az ukrán offenzívát? S milyen következtetéseket von le mindebből az orosz társadalom?

Szorongva várjuk a válaszokat. De a Prigozsin-lázadás villanófénye éles kontúrokkal megmutatta a hódító háborút vívó fasiszta diktatúra belső törésvonalait, feltárta gyengeségeit és sebezhetőségét. Putyin lába alatt megnyílt a föld – a kérdés csak az, hány embert, ártatlan civilt, katonát, hány ukránt és oroszt kell még elnyelnie őelőtte.

 

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.