Március 13-án este, amikor a kormányfő bejelentette az iskolák bezárását – miután reggel rádiószózatában még értelmetlennek és károsnak tartotta ezt, sőt sunyi módon a tanév annullálásával fenyegette a diákokat és szüleiket, a tanárokat pedig bérük ki nem fizetésével –, Magyarország teljhatalmú vezetője a lovak közé dobta a gyeplőt. Orbán ekkor azt jelentette be, hogy március 16-tól a magyar iskolarendszer átáll a tantermen kívüli tanítási rendre, ami annál is könnyebben megy majd, mivel a digitális oktatást éppen jövőre vezették volna be – csakhogy ez szemenszedett hazugság volt.
Való igaz: az elmúlt években hangzatos miniszteri biztosi meg kormánybiztosi stallumokkal ruháztak föl korábban mindenre alkalmatlannak bizonyult kádereket (Deutsch, Czunyiné – az utóbbi személyre emlékszik még valaki?), hogy majd az „irányításukkal” a Nyugatot is túlszárnyaló digitális fejlesztés valósul meg a közoktatásban. Az is igaz, hogy egy rakás pénz elment e célra, többek között 15 milliárd forintnyi célzott uniós támogatás. Rendszerszinten azonban az égvilágon semmi nem történt, hiszen a békeidőben is akadozó KRÉTA-rendszer – amely nagyobb forgalomkor, félévek, tanévzárások idején – számos pedagógust kerget az idegösszeomlás szélére, mindenekelőtt adminisztrációs felület, nem több.
Március 13-án este a pedagógustársadalom magára hagyatva hallgatta a zseniális megoldóember üzenetét, amelynek a lényege ez volt: boldoguljatok el valahogy, van rá két napotok!
Ami azóta történt, az viszont az orbánizmus antitézise: a gondok helyi szintű (tehát nem az egyetlen központból vezérelt) megoldása. A lehetőségekhez képest. Hiszen a modern szemléletű és felszereltségű iskolák nyilván más módon fogtak bele az átállásba, mint rosszabb helyzetű sorstársaik; és egy ifjú tanár aligha esett kétségbe úgy a váltástól, mint nyugdíj előtt álló kollégája. Találékonysággal, egymás segítésével azonban mindenen túl lehetett lépni – és útkeresésében a közoktatás nem az orbáni államtól, hanem azoktól kapta és kapja a legnagyobb segítséget, akiket a NER az elmúlt években szisztematikusan tönkre kívánt tenni. Azoktól a magáncégektől, amelyek lehetővé tették az ingyenes hozzáférést a termékeikhez, szellemi produktumaikhoz: tankönyvekhez, oktatási segédanyagokhoz, szoftverekhez. Azoktól, akiket az orbánizmus azért akart kiiktatni, mert például nem eléggé „nemzeti szellemű” tankönyveket forgalmaztak.
A „tantermen kívüli rend” működni fog: de nem az orbáni akarat megképződéseként (ahogyan a miniszterelnök egyébként az ország életét elképzeli), hanem az oktatásban részt vevő felelősségteljes egyéneknek, a felszabadult tanári, tanulói kreativitásnak köszönhetően. Az orbánizmus ezekkel soha nem tudott mit kezdeni – ezért is nem kell meglepődni, amikor a felelős államtitkár úgy nyilatkozik, hogy a lebutított NAT őszi bevezetésének nem látja akadályát. Addig érzik biztonságban magukat, amíg úgy hiszik, hogy a szabad, alkotó energiát korlátok közé szoríthatják, lefojthatják. Amíg olyan agyamentek dönthetnek a közoktatásról, akik számára az a legfontosabb kérdés, hogy a magyarok az Eufrátesz vidékéről vagy mégis a Szíriuszról érkeztek-e.
