H. Kovács, miután hallgatói kicsengették neki a ferencvárosi koktélját (egy rész rum és két rész rum, jól összerázva) arról mesélt, hogy volt egyszer egy nagy hatalmú őrült, aki elhatározta, hogy szülőfaluja futballcsapatával megnyereti a Vásárvárosok Kupáját. Felhúzott egy hatalmas stadiont rögtön a háza mellé, s a kemencesutban ücsörögve várta az eredményeket, amik kezdtek is csordogálni, de nem teljesen a kedve szerint. A hatalmas összegekkel kitömött Porfészek FC, a mezére hímezett bajnoki csillagok dacára, ahogy feljutott az első osztályba, azonmód ki is esett. Rosszulesett ez a nagy embernek, de csak a klub ifistáin verte le a dühét (akkoriban valamiért akadémistáknak hívták őket, ki tudja, miért), egyet sem rakott be belőlük a csapatába, pedig azzal a dumával gründolta az egészet, hogy ő a jövő magyar futballjáért dolgozik. A klub a fiatalok nélkül vissza is verekedte (képzelhetik: verekedte) magát az első osztályba, de a pacák látta, hogy ebből így sem lesz énekes halott, nemhogy Vásárvárosok Kupája, de még bennmaradás se nagyon.
Akkor az ürge válaszúthoz ért, mint III. Richárd – s úgy döntött, más módszerekkel próbálkozik. Eddig küzdöttünk sportszerűen, mondotta, majd megigazította a nyakkendőjét, lesimította a zakóját, most megpróbáljuk irányítani kicsit a szerencsénket. Mielőtt azonban ennek részleteibe belemennénk, emlékezzünk meg egy fél mondat erejéig ezekről a sportszerű eszközökről: Magyarországon akkoriban, éppen hősünk közbenjárására, úgy mentek a dolgok, hogy a vállalatok adójuk egy nem csekély részét egyből a focicsapatoknak adhatták, s hogy, hogy nem, a Porfészek FC egymaga többet kapott így, mint az összes többi csapat együttvéve. Nagyon szerették a vállalatok: minden hazai meccsen ott ült a lelátón legalább 314 fizető vállalat, aki egy emberként üvöltötte, hogy hajrá, Fészek! De a fanatikus közönség is kevés volt, közbe kellett gyorsan lépni.
S ami innen következik, azért nem is kell a 8888. sz. Italboltig menni, mert még a kormánypárti sajtó is röhögve számolt be róla: 12 játékost igazolt a felső osztályba lépő akadémiai csapat, a Felcsút FC. Hozták a Fradiból Jóskát, a Honvédból Pistát, sokáig a dózsás (újpesti) csávó története tűnt a legszebbnek, neki maga a klubtulaj szólt, hogy várnak, fiam Felcsúton. A szerencsétlen csapatkapitány egész a sportlapig szaladt panaszával, s az helyt is adott neki, holott épp a nagy focibolond zsebéből lógnak ki, de annyira, hogy az egyik szobadísze a főszerkesztő. „Elérhettem volna a kétszáz bajnoki meccset lilában, ez nagyon motivált, ezt azért nem mindenki mondhatja el magáról. Aztán hívott a tulajdonos, Roderick Duchâtelet úr, és ugyanazt mondta, mint az edző: itt a váltás ideje. Hozzátette, kapott értem ajánlatokat, de örülne, ha a felcsútit fogadnám el” – panaszolta az aranylábú legényke.
Ám a legutóbbi igazolás ennél is viccesebbre sikerült. Miután a nagy stadionépítő az egyik szomszédos országban is vett magának egy focicsapatot, hát, jónak látta onnan is leszerződtetni valakit, ő lett a csapat 12. igazolása pár héten belül. (Sokan nyilván nem tudják: a futballt tizenegy játékos
játssza – még egy ideig, mert ha így sem lesz meg az a kupa, akkor egy ügyes törvénymódosítás után a Felcsút 15 emberrel lép majd pályára.) Ezen igazolásban a fiatal zseni megszerzésén túl az is jó, hogy a taó-t, vagyis a vállalatok adóforintjait (fellengzősen: a közös pénzt) egy füst alatt ki is lehetett vinni az országból, mert az Eszék ura nyilván nem adhatja ingyen a Felcsút urának a szélvészgyors Kneževićet.
Mindez történt pedig azért, mert egy Orbán Viktor nevű lecsúszott zoknis kisgyerek egyszer elhatározta, ő még egyszer világbajnok focista lesz – fejezte be a történetet H. Kovács, és várakozón körülnézett hallgatóságán, hátha fizet valaki még egy rumot neki.
S ha már rum, ismerik azt a viccet, hogy a rabszolgahajcsár lemegy a hajófenékbe a gályarabokhoz, s azt mondja, van egy jó hírem, meg egy rossz? A jó az, hogy ma dupla adag rumot kaptok, a rossz meg az, hogy a miniszterelnök úr vízisízni akar… Nos, a mi rossz hírünk meg az, hogy a rumot ön fizeti, drága olvasó.
